Századok – 1937

Történelmi irodalom - Szabó István: Ugocsa megye. Ism.: Wellmann Imre 473

478 történeti irodalom. 478 vizsgálja, saját szavai szerint a nemzetiségtörténeti kutatások egyetlen járható útját követi. Valóban, egészen a XVIII. sz. 70-es éveiig — amikor az urbáriumok nyelve ill. az 1773-i hivatalos összeírás legalább már hozzávetőleges tájékoztatást ad — elszórt adatokat nem tekintve nincs olyan átfogó jellegű forrásunk, mely az egyes községek lakóinak nemzetiségére határozottan utalna. Nem marad tehát más hátra, mint a ránk maradt személy- és földrajzi (dűlő-) nevek nyelvi hovátartozásából következtetni a névadó környezet nemzetiségére ; ez az egyetlen számbaj öhető módszer, de ez sincs fogyatkozások és veszedelmek nélkül. A földrajzi nevekkel még kevés a baj, annál több azonban a személynevekkel : ezek jobbára adóztatási célzattal készült állami és földesúri összeírásokban maradtak ránk, amelyek csupán az adóalanyokat ragadják meg s így a nemesekről, adó alól állandóan és ideiglenesen felmentettekről nem adnak tájékoztatást. De nem teljesek ezek a névsorok azért sem, mert az adókötelesek közül is csak a családfőket és az önállóan kereső családtagokat sorolják fel; asszony, gyerek neve ismeretlen marad, pedig nemzetiségi keveredés esetén az anya nemzetisége döntő a gyermekek anyanyelve szempontjából. Míg így a népesség többsége kicsúszik a közvetlen nemzetiségtörténeti vizsgálat alól, másfelől az ismert nevű egyedek népi hovátartozásának megállapítása sem sikerül mindig teljes biztonsággal. Még ha a nevek feltehetőleg valódi, eredeti alakjukban maradtak is ránk — s nem eltorzítva, az összeírótól félreértve vagy hibásan leírva —, elemzésük s különösen a következtetések levonása akkor is, alapos nyelvészeti felkészültség birtokában is rendkíviiU óvatosságot kíván. Azt sem szabad szem elől téveszteni, hogy az egyén mindig a közösségtől kapja nevét, tehát a személynév nyelvi alakja elsősorban a névadó közösségre s nem az illető személyre vagy családra jellemző. Ennyi nehézségen nem diadalmaskodhatik más, mint részleteiben is teljes precizitással kidolgozott s mindenkor a legpártatlanabb tárgyilagosságra törekvő módszer ; a hasonló célkitűzésű, névelemzésen alapuló nemzetiségtörténeti kutatás mindenkor ezzel áll vagy bukik. Sz. könyvének sikerült ilyen módszert kiformálnia, mégpedig önállóan, mindenkit meggyőző s jövendő kutatások számára is alapvető módon. Önállósága annál szembetűnőbb, mert idevágó külföldi, német vizsgálódások eredményét szemmelláthatólag alig használta fel; a magyar irodalomban pedig Györffy István munkásságánál nem is igen támaszkodhatik egyébre a népiségtörténet kutatója. Györffy már a világháború előestéjén, szinte korát megelőzve foglalkozott nemzetiségtörténeti kérdésekkel a feketekörösvölgyi magyarság településéről és Dél-Bihar nemzetiségi viszonyairól írt munkáiban, közben a névelemzésen alapuló módszer irányelveit is fejtegetve, mai kutató számára is igen tanulságos módon ; mégis jó két évtizedbe telt, míg e nagyfontosságú tárgykör ismét művelőre talált. Most azonban Sz. — a nyelvész Kniezsa István szakértő tanácsaitól támogatva — rendkívüli gonddal olyan nemzetiségtörténeti módszert épített ki magának, mely — amennyire emberileg lehet-