Századok – 1937
Értekezések - ALFÖLDI ANDRÁS: A római világ nagy válságának szemléletéhez 432–451
a római világ nagy válságának szemléletéhez. 439 Lássunk egy más példát. iVmíg a császárkor portré-szobrászainak az volt a feladatuk, hogy hellenisztikus iskolázottságuk eszközeivel az egyént örökítsék meg alkotásukban, addig nem volt meg a lehetőség arra, hogy a nagy művelődési centrumokból szétterjedhessen a nyersebb civilizációjú provinciákba is a portréművészet akkori szintje s e távoli vidékek sajátjává is válhasson. De amikor a második században az arcot nem szokták már minden részletében megmintázni, csak sima tömegként jelezték, hogy a minél ziláltabban göndörödő hajcsigákkal minél hatásosabb legyen az ellentéte, akkor már könnyebb volt ezt elsajátítani s amikor a harmadik században már csak az általános koponyaforma szkematikus visszaadására zsugorodott össze a szobrászi feladat, a durván hangsúlyozott vonású sablonportrét már mindenütt tudták utánozni, — akárcsak a mai primitiveskedőknek a múlttal szakító, de szegényesen egyforma műveit. Á szélességben való terjedéssel tehát olyanféleképen csökkent a művészi érték, mint ahogy egy akármily bővizű forrás vízmennyisége is elfogy, ha mély meder helyett nagy lapályon kell szétömlenie. Még világosabb ugyanez a toreutikában : amíg a rendkívül változatos hellenisztikus fémművesség módjára olyan plasztikus kompozíciókkal díszítik a fémedényeket Itáliában, amelyeknek magas reliefjei miatt öntőmintájuk minden egyes darab előállításánál tönkrement, addig művészi színvonaluk igen nagy ; de amikor az agyagművesség próbálja meg Augustus korában, hogy a drága ezüstserlegeket olcsó holmival pótolja, akkor már egyetlen generáció elég arra, hogy az arezzói edények pompás domborműveiből a gyári termelés útján teljesen művészietlen tömegcikk váljon, holott szociális szempontból áldás volt a tartós és praktikus sigillata-evőkészlet a szegényebb és műveletlenebb tömegek számára, amelyeknek eladdig ilyen jó evő-ivó edényük nem volt. Szóval az egyén és tömeg kölcsönös relációinak örök problémájához értünk, amely tényezők közül az első az organikus, a második a mechanikus erőforrásokra támaszkodik az életben. Hogy e kétféle energia megfigyelése és különválasztása valóban a legnagyobb mozgatóerők felismerését jelenti a históriai életben, azt a gondviselés mutatta meg, amelynek akaratából ugyanazok a földi anyagok, elemek más-más arányban vegyülnek akkor, ha szervetlen és ha szerves vegyületekké kell alakulniok. És ez a szétválasztás nem ködös teóriák gyártására való, hanem éppen azt teszi megfoghatóvá, ami a valóságban történt. Meg fogjuk ezáltal érteni pl., hogy miként torpanhatott meg a kulturális virágzás az Antoninusok alatt és süllyedhetett rohamosan azóta, míg ugyanakkor a gépies civilizáció rohamosan halad előre. Az építészet technikai alkotásai egyre merészebben és biztosabban ölelik át a tért, Caracalla és Diocletianus termáinak nagyszabású térhatásán át a Hagia Sophia kupolarendszeréig egyre csak emelkedve, de a beléjük hurcolt régi műalkotások és a hanyatló új dekoráció egyformán hirdetik a beállott lelki szegénységet. A katonai technika sohasem volt olyan magas
