Századok – 1937
Értekezések - BÁRCZI GÉZA: A középkori vallon-magyar érintkezésekhez 399–416
a középkojti vallon-magyar érintkezésekhez. 409 láthatólag Stavelotból és Oudenboschból merít, minthogy még egyes kifejezései is amazokra (főként Stavelotra) emlékeztetnek. Régi, hitelt érdemlő forrásokban tehát ezeknek az adatoknak nyomát sem találjuk. Ezért a XV. századi krónikák s a Heinsberg-féle oklevél állításait bizonyíthatatlannak kell tekintenünk. De míg egyrészt írásos bizonyíték tehát nem igazolja a XI. századi állítólagos magyar-vallon népmozgalmakat, bizonyos meggondolások határozottan ellene szólnak ennek a lehetőségnek. Azt nem tudjuk egyebünnen, hogy az 1029-i éhínség Magyarország területére is kiterjedt-e, de több mint valószínű, hogy Németország, vagy legalább nagy része szenvedett tőle. Ha Magyarország is megsinylette, akkor Európaszerte, a belga partoktól egészen a Dunáig mindenütt pusztított. Még ha föl is tesszük, hogy a liège-i püspök bőkezűségének híre valóban eljuthatott ilyen távoli országba, mint Magyarország, az éhínség elől nyugat felé vonuló magyarok a több hetes megerőltető vándorlás alatt a kiélt területeken elpusztultak volna, s aligha érhették volna el utazásuk célját. Ha pedig éppen azt tesszük fel, hogy céltalanul bolyongva keresték nyomoruk orvosságát, anélkül, hogy elindulásukkor tudtak volna Reginhard jószívűségéről, akkor még hosszabb időbe, úttalan utakba került volna vándorlásuk. Másrészt éppen az a bizonyíték, amelyet a krónikák és a Heinsberg-féle oklevél különösen hangsúlyoznak, t. i. a nyelvi azonosság szolgáltatja a legdöntőbb cáfolatot az ellen a föltevés ellen, hogy a zarándokok ősei már a XI. században kiszakadtak az anyaföld nyelvközösségéből. A nyelvjárást. vagy helyi nyelvet beszélő emberek rendesen már kevésbbé jelentékeny ejtési különbségeket „egészen más beszédnek" éreznek, s ez a helyzet ma is a vallon területen,1 de vannak rá adataink, hogy a XV. században is erősen tudatos volt a liège-iek tájnyelvének különálló volta.2 Forrásaink azonosságáról beszélnek, így Jean de St a velőt : „Hongrois qui parloient parfaitement romans ligois",3 az oklevél : „linguam seu loquelam gallicam nostre civitatis 1 Bárczi, RevEtHong. VII. 114. 1. 2 V. ö. pl. H. de Merica : De cladibus Leodiensium. Chroniques Liégeoises éd. p. Balau, I. 299. 1., ahol el van mondva, hogy a Merész Károly táborába éjjel kilopódzkodó liège-ïek „deprehensi sunt eo quod voce patria loquerentur, que aliorum Gallorum loquele dissona est in parte non modica. . ." 3 Ed. Borgne 595. 1.
