Századok – 1936
Értekezések - RÉVÉSZ IMRE: Debrecen lelki válsága 1561–1571. - 38–75
DEBRECEN LELKI VÁLSÁGA 1561 -1571. 41 Mi a következőkben épp ezért nem is fogunk az egyház-és szektatípus megkülönböztetésével élni, hanem a reformáció századának a középkori egyházi élettel szembefejlődő s annak egységét felbontó vallási irányait a gyakorlatilag közönségesen érthető „protestantizmus" gyűjtőnévvel nevezzük s ezt választjuk aztán kétfelé „reformátori" és „nemreformátori" protestantizmusra. A ,,reformâtori" protestantizmuson a Luther—Melanchthon—Zwingli—Kálvin-típusú protestantizmust értjük, amely az Ige és a Kegyelem objektivizmusán épül s mindenféle racionalizmust, spiritualizmust,, misztikát, általában szubjektivizmust elvileg teljesen és tudatosan — bár a gyakorlatban nem mindig sikeresen — kizár magából. A „nemrefoimátori" (bár természetesen többé vagy kevésbbé szintén reformra törekvő, de a fentebb említett klasszikus reformátorok gondolatvilágával csak úgy, mint Rómával, a legélesebb ellentétbe helyezkedő) protestantizmus pedig a maga legszélesebben szétágazó hajtásaiban is föltétlenül megmutatja legalább azt az egy közös vonását, hogy az Ige és a Kegyelem objektivizmusával szemben a szellem és az erkölcs szubjektivizmusa benne az uralkodó szempont : misztikus hajlamai és racionalisztikus törekvései, aszkéta lendülete és világátfoimáló kísérletei egyképen erre vallanak. A reformáció századának legmélyebb lelki örvénylései és legkritikusabb feszültségei nem akkor állanak elő, amikor ez a kétféle protestáns típus -— legtöbbször külön-külön, nagynéha valamennyire összefogva is — Rómát ostromolja,, hanem akkor, amikor a kettő egymás ellen támad. Mert ilyenkor lényegileg, ha ezerféle változatban is, mindig erről van szó : egy teljesen szubjektív-individualisztikus szellemi felbomlás és erkölcsi bizonytalanság lép-e a széthullottközépkori egyházegység helyére, vagy pedig mutatkoznak-e olyan új objektív eszmei központok és erkölcsi indítékok is,, amelyek körül az egyénieskedés megfékezésével s a Rómától elszakított tömegek új lelki és intézményes szervezésével is állandóan Krisztusra hivatkoztak, mindössze a bibliai Ige Krisztusával helyezték szembe a „belső Ige" Krisztusát, igaz, hogy ez úton a valóságos Krisztustól a lehető legmesszebb távolodtak. Hogy aztán itt az egyházilag szervezkedett alakulatok, elsősorban az anabaptizmus és másfelől a misztikus-spiritualista individualizmus változatos jelenségei között a legkülönfélébb átmenetek lehetségesek : arra nézve olv. Troeltsch : Soziallehren 382—383. és 863. skk. 1., ahol egyfelől a „szekta" és a misztikus-spiritualista. individualizmus egymásba való folytonos átszivárgására, másfelől jellegzetes különbségeire igen világosan mutat rá.
