Századok – 1936

Szemle - Schneider Miklós: Fejér megye nemesi összeírásai. Ism.: Wellmann Imre. 337

338 SZEMLE. tartozó I. és IV. fejezet keretébe. Amíg az egyházak külső helyzetét, azoknak az államhoz, illetőleg egymáshoz való viszonyát csak a főbb kérdések érintésével, futólagosan tárgyalja, a felvilágosodásnak, a nemzeti érzésnek és irodalomnak a felekezeti ellentét megszüntetésére irányuló hatását s még inkább a vallási türelem és a katolikus-protestáns únió gondolata körül keletkező vitairodalmat igyekszik pontosabban jellemezni. Gondossága azonban itt nem párosul kellő módszertani jártassággal és eszmetörténeti iskolázottsággal. E hiányosság különösen a tolerancia és únió kérdésével foglalkozó fejezetben érezhető, ahol az egyes munkák tartalmának leírása s jól kiválasztott idézetek közlése segítségével figyelemre méltó adatokat tár elénk, de ezeket csupán az egyes iratok időrendi és pragmatikus kapcsolatára figyelmező tárgyalásmódja teljesen szétszórja, megakadályozva az egységes kép s a mélyebb szintézis kialakulását. Meggyőződésünk szerint B. ezt a célt a II. és III. fejezet egybeolvasztása mellett főként úgy érhette volna el, ha az időrendi rendszerezéstől eltekintve, anyagát átfogóbb szempontok köré csoportosítja, s inkább azt vizsgálja, miként jelentkezett a felekezetek egymásközti viszonyában eszmei síkon a felvilágosodás, a romantika, vagy a konfesszionalizmus szelleme. Tárgyalásában a romantikát véve például, annak jellemző vonásait megkapjuk hol az esztétikai elemek iránti vonzódásban, hol az érzelmi vallásosságban, hol a nemzeti és vallásos érzés összekapcsolódásban, de nélkülözzük határozott jellemzését, s annak szabatos körvonalazását, mint hatott ez az áramlat a felekezetek egymásközti viszonyára. A kellő eszmetörténeti iskolázottság hiánya kitűnik abból, hogy В. a felvilágosodás nagy irodalmából csupán Zoványi e kérdéssel foglalkozó művére hivatkozik, — bár e tanulmány eredményeit maga sem fogadja el minden vonatkozásban. A hivatkozás elmaradása még nem volna baj, de a felvilágosodás felszínes jellemzése mutatja a kérdés alaposabb ismeretének hiányát. Hasonló — bár valamivel jobb — a helyzet a romantika esetében : itt hivatkozik ugyan Schmidt -nek a politikai romantikáról írt közismert tanulmányára, de sajnosan észlelhető oly kiváló, idevonatkozó részletmunkák ismeretének hiánya, mint aminők Krügeré (Die Religion der Goethezeit, 1931.), vagy Martinié (Deutsche Vierteljahrschrift für Literaturwissenschaft und Geistesgeschichte, 1924.). Találkozunk néhány kisebb jelentőségű tárgyi tévedéssel is : a protestánsoknál szokásos évenkénti papmarasztás megszűnését pl. tévesen helyezi a feldolgozott korra, ez inkább a liberalizmusban élő filantróp elemek hatására, a negyvenes évek folyamán következett be. Ugyancsak tévesen tulajdonít — az eddigi irodalom nyomán — túlzott jelentőséget az 1791. évi kánonok megerősítésének elmaradásában a protestáns papság ellenzésének. A főkormányhatóságok (helytartótanács, kancellária, József nádor), valamint Izdenczy előterjesztése és általában a kérdés iratanyagának tanulmányozása arról győzhet meg, hogy a protestáns papság befolyása e téren nem volt számottevő. Az elmaradás oka inkább abban a körülményben rejlett, hogy a hatóságok csak nagyon megrostálva fogadták el a zsinatok alkotta kánonokat, főkép az azok gerincét tevő egyházkormányzati rendelkezéseket, mert, elsősorban politikai tekintetből, tartottak az általuk létesítendő népes egyházi gyűlésektől. A halasztás főoka éppen az volt, hogy nem akartak ily kedvezőtlen végzéssel a protestánsok körében a kormányzattal ellenséges hangulatot teremteni. Az áttérések kérdésével kapcsolatban B. felhasználhatta volna Marton József dolgozatát (Debreceni Protestáns Lap, 1931). Munkáját így inkább csak a felvetett kérdés figyelemreméltó előmunkálatának,