Századok – 1936

Értekezések - RÉVÉSZ IMRE: Debrecen lelki válsága 1561–1571. - 163–203

DEBRECEN LELKI VÁLSÁGA 1561 1571. 197 jogon, azaz a „szent had" jogán büntetve a tolvajlást, latorkodást vagy azt, amit ő annak ítélt. Abban tehát semmi lehetetlenség sincsen, hogy akár ő, akár alvezére, végső kétségbeesésében a város fejével szemben is megkísérelte ugyanazon a jogon az erőszakos föllépést — aminek azonban előfeltétele csak az lehetett, hogy a városban igenis otthon érezte magát s több vagy kevesebb ideig ő bírta ott a tényleges hatalmat, és még akkor is annak birtokában képzelte magát, amikor személyének varázsa már megtörött, tábora zülleni kezdett és a polgárság java része elfordult tőle. De megfontolva azt, hogy Prépostvári Bálint a valóságtól teljesen eltérő jelentést tizennyolc év távlatából is bajosan küldhetett királyának, a legnagyobb valószínűség amellett szól, hogy a debreceni polgárság aligha teljesen a maga erején szabadult a fekete embertől és hadától : a még kezdődő bomlásában is félelmes tömeget alighanem az erdélyi és a királyi csapatok együttes vagy egymásutáni fellépése verte széjjel. S a mozgalom fenyegető arányait mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy íme : a különféle tudósításokban habsburgi és erdélyi katonai tényezők meg Debrecen polgársága valósággal mintegy versengenek leverésének pálmája fölött. A ránkmaradt följegyzések összevisszaságát e versengésen kívül az is előmozdítja, hogy — minden erre mutat —a fekete emberrel és alvezérével külön-külön kellett elbánni s kettejük sorsának végkimenetele a köztudatban és az emlékezetben éppúgy összekeveredhetett, ahogyan Forgách Ferenc a nevüket is összekeverte s a Szőcs nevét magára a fekete emberre ruházta rá (F. Simon viszont „Karácson Gergel"-nek tudja !) ; úgyszintén a nagybányai származás is egyik helyt Karácsonyról, másik helyt Szőcsről olvasható. 3. A debreceni források hallgatása mindenesetre jelent valamit. Egyrészt azt, hogy a dolog köztudomású volt s ezért a városi jegyzőkönyvben nem tartották szükségesnek külön e célt szolgáló följegyzéssel megörökíteni, az ilyen jegyzőkönyvek vezetőinek különben sem krónikaírás lévén a céljuk és feladatuk. De másrészt — és még inkább —• talán azt is jelenti ez a hallgatás, hogy a debreceni hivatalos polgári és egyházi köröket a maguk református orthodoxiájában nem kevéssé feszélyezte ennek a rajongó népmozgalomnak városuk falain kívül és belül lábrakapása, félelmes arányokban megnövekedése és — valószínűleg — csak külső segítséggel történhetett elfojtása. Feszélyezte elsősorban magát Méliuszt, akinek élete ez utolsó harcos éveiből (1569— 1572) számos kisebb-nagyobb latin és magyar, majdnem kizárólag unitáriusellenes polémiával foglalkozó írása maradt,