Századok – 1936
Értekezések - RÉVÉSZ IMRE: Debrecen lelki válsága 1561–1571. - 163–203
166 RÉVÉSZ IMRE. chiliaszták kiábrándíthatatlanságával, ismét csak ezt hirdeti : „Üdő immár, hogy az ő hív választottit egybegyűjtse. Mert az jelek megmutattyák, hogy immár az vég nem messze vagyon."1 Ha tehát a hívek méltóképen akarnak a visszatérő Krisztus elé készülni s el akarják kerülni haragját és ítéletét, térjenek egy akarattal az egyistenimádás és a felnőttkeresztség „igaz, apostoli" tudományára és akkor majd meglátják, ,,hogy semmi nem ígértetett oly az apostoloknak, ki még minékünk is meg nem adattatnék" (52. 1.). Az apokaliptikus gondolkozást és stílust annyira jellemző, részben szándéktalan, részben szándékos homályon át is világosan látunk annyit, hogy Dávid számára — épp úgy, mint Servet számára — a világvégnek, a Krisztus visszajövetelének, az új Jeruzsálemnek izzóan reménykedő várása adja az antitrinitárius és anabaptista propaganda legmélyebb hajtóerejét.. Mindkettő „apostoli" tisztaságú egyházat akar már a földön, amelyre aztán méltóképen szállhasson le a mennyei egyház és ennek a „tisztaságnak" tökéletes megvalósítását mindkettő a szentháromságtan és a gyermekkeresztség, tehát a legfőbb teológiai „tévely" és a legfőbb gyakorlati „visszaélés" elvetésétől várja, jóformán egy kézlegyintéssel elintézvén Luthert, aki „az evangéliomnak csak valami részét nagy zűrzavarral tanította" (Rövid Magy. 43. 1.), tudniillik az egyedül hit által, kegyelemből való megigazulást, amely a reformátori protestantizmus számára maga az Evangélium és a Reformáció, míg a nemreformátori számára annak csak egy kicsiny, tisztázatlan része, amelyet e nemreformátori protestáns irányok — az unitárizmus is — később rendesen meg is tagadnak és mint alapjában idegen testet, ha eleinte vallották is, kivetik magukból. De a szentháromságtagadásnak és az eschatologikus rajongásnak kapcsolatát vizsgálva Dávidnál, még mélyebbre is mehetünk. A Rövid Magyarázatban mondja a következőket : „A többi között első volt, aki Longobardus ellen [t. i. Lombardus Péternek a Szentbáromságról szóló tanítása ellen] írt, Joachimus abbas, az ő idejebeli jeles próféta, ki a római egyháznak jövendő pusztulása felől, kit mostan szemeinkkel látunk, nyilván és igazán szólt. Az a Joachimus Gergely pápától tött, zsinatban a Longobardust meggyőzé, hogy négységet tanítana és arról jeles könyvet nekünk írva hagyott, kit az pápa először akkor tilta meg, mikor megátkozván Joachimust, Sena várasból számkivetette volna 1 Az Egy oe magatol való Felseges Istenroel . . . Vallastéttel . . . Kolozsvár 1571. (R. M. К. I. 85.) Ajánlás.
