Századok – 1935

Szemle - Walter; Friedrich: Kaunitz’ Eintritt in die innere Politik. Ism.: Ember Győző 492 - Walter; Friedrich: Der letzte grosse Versuch einer Verwaltungsreform unter Maria Theresia (1764–65.). Ism.: Ember Győző 492

SZEMLE. 493 A szerzőnek ezeket a megállapításait, a két reformnak fejlődéstörténeti beállítását nem fogadhatjuk el. Kaunitznak és az államtanácsnak gazdaságpolitikai jelentőségét K. Schünemann már kimutatta. (Die Wirtschaftspol. Josephs II. in der Zeit seiner Mitregentschaft. M. Ö. T. G. XLVII. 1933.) W. ezt utólag kénytelen elismerni, de azzal próbálja magyarázni, hogy a gazdaságpolitika közelfekszik a külpolitikához. Továbbra is mereven tagadja azonban, hogy Kaunitz értett a közigazgatáshoz, s szemére veti Schiinemannak, hogy Haugwitz rendszerét nem értékeli megfelelően s hogy az államtanács «gyes tagjairól egyoldalú véleménye van. W.-nek ez az érvelése nem meggyőző. A magyarázatot abban látjuk, hogy Schünemann átvizsgálván az államtanács iratanyagát, annak működését más szemmel látja, mint W., aki az államtanács felállítását elvileg sem helyesli, azután úgy látja, hogy működése sem felelt meg a hozzáfűzött reményeknek. Mindkét véleményt meg lehet cáfolni. Kaunitz azt az egységet, amelyet Haugwitz a Direct óráimban, tehát egy hivatalban akart megvalósítani, az államtanácsban, vagyis a hivatalokon felül álló testületben hívta életre. Szerző ezt a különbséget: nem méltányolja, hanem a priori abból indul ki, hogy az államtanács elhibázott valami. A 90 évvel később megvalósult minisztertanács lebeg szemei előtt, de elfelejti, hogy 1760-ban minisztertanácsot csak ministerial^ conferencia formájában lehetett volna megvalósítani, ami a Directorium előtti megoldás újrafelvételét jelentette volna ; ez 1760-ban már túlhaladott fejlődési fok volt, viszont a későbbi minisztertanács ideje még nem ért meg. Véleményünk szerint az az egység, amelyet az államtanács képviselt, sokkal magasabbra értékelhető, mint az, amelyet a Direetorium működése eredményezett. Nem tudjuk elfogadni a szerzőnek azt az állítását sem, hogy az államtanács működése kudarcot jelentett. Hiányai mindenesetre voltak. De ha ezeket összevetjük a Direetorium működésében észlelhetőkkel, amelyeket Haugwitz sem tagadott, az összehasonlítás bajosan fog a Direetorium javára ütni. Ez az összehasonlítás ma már, sajnos, lehetetlen, mert a Direetorium irattára elégett. Az államtanács iratanyaga azonban megvan s ha valaki azt alaposan áttanulmányozza, amint Schünemann is tette, bizonyára nem fog a W.-éhez hasonló lesújtó véleményre jutni s így talán az alkotót, Kaunitzot is más szemmel fogja látni. Kaunitzot a külügyek 1760 után is lekötötték, természetes tehát, hogy nem lehetett jelen az államtanács minden ülésén. Azt pedig, hogy az államtanácsot Kaunitz a maga hatalmi eszközének teremtette, nehéz elhinni, hiszen maga a szerző mutatja ki, hogy az államtanács vezető egyénisége Haugwitz volt (amit ugyan tagadnunk kell), s hogy Kaunitznak br. Borién kívül nem volt embere az államtanácsban. Ezt természetesen csak úgy tudja Kaunitzról alkotott véleményével •összeegyeztetni, hogy az államtanács jelentőségét mélyen leszállítja s úgy tünteti fel, hogy Kaunitz javaslataiban sokkal nagyobb szerepet szánt az államtanácsnak, mint amilyet a megvalósításkor neki juttatott. Mennyi ellenmondás, mennyi erőszakos magyarázat, s mindez a Kaunitzról a priori alkotott kedvezőtlen ítélet kedvéért ! Ugyanezért minősíti a szerző Kaunitz borotvaéles logikáját is dialektikai ügyeskedésnek, nagy általánosságok folytonos ismétlésének. A szerző módszerbeli eljárását is a priori értékelésének rovására kell írnunk. Túlságosan ragaszkodik az aktákhoz, az időrendhez, mert így Haugwitzot többször szóhoz tudja juttatni. Nem ad magasabb szempontú áttekintést. Sokkal világosabb lett volna előadása, ha tisztázta volna Kaunitz és Haugwitz rendszerének lényegét. Ezt Azonban az olvasóra bízta, maga megelégedett azzal, hogy Haugwitz