Századok – 1935

Szemle - Walter; Friedrich: Kaunitz’ Eintritt in die innere Politik. Ism.: Ember Győző 492 - Walter; Friedrich: Der letzte grosse Versuch einer Verwaltungsreform unter Maria Theresia (1764–65.). Ism.: Ember Győző 492

402 SZEMLE. P. egyébként minden elfogultságtól ment, tárgyilagos és adatokban gazdag munkájának az értékét is. Tóth László. Walter. Friedrich: Kaunitz'Eintritt in die innere Politik. Mitteilungen des österreichischen Instituts für Geschichtsforschung. XL VI. (1932.) 37—79. 1. — Walter, Friedrich: Der letzte grosse Versuch einer Verwaltungsreform unter Maria Theresia. (1764—65.) U. o. XLVTI. (1933.) 427—469. 1. Szerző az időközben „Die österreichische Zentralverwaltung" c. mű II. 3. kötetében kiadott iratanyag alapján ismerteti az osztrák központi kormányszervek életében 1760—61-ben és 1764—65-ben bekövetkezett két nagy reformot. Ezek lényegével az említett iratközlés megbeszélésénél már foglalkoztunk (Századok. 1935. 216. 1.) s így most csak futólag érintjük őket. Az első reform legfontosabb újítása az államtanácsnak, ennek a hivatalok fölött álló, azoktól független tanácsadó testületnek a felállítása volt, azzal a rendeltetéssel, hogy az ügyeket előkészítse s a kormányzás egységét és összhangzó irányelveit biztosítsa. Ezt a célt korábban az 1749-ben felállított „Directorium in publicis et cameralibus" volt, hivatva elérni, amely — porosz mintára — a közigazgatás (szűkebb értelemben) és a pénzügyi igazgatás — kancellária és kamara •— egyesítéséből keletkezett. 1761-ben a Directorium megszűnvén, a kancellária és a kamara különvált ; ugyanakkor a pénzügyi igazgatás három részre — szellemi vezetés, technikai kezelés és ellenőrzés — vált szét. 1764—65-ben e három ág közül az első kettőt egyesítették s ugyanekkor helyreállították — megszüntetve a korábbi kivételeket — a szellemi vezetés teljes egységét. A Directorium szervezője Haugwitz volt, a hatvanas évek reformjai Kaunitz nevéhez fűződnek, aki a pénzügyi igazgatás terén Zinzendorf elgondolását valósította meg. Haugwitz rendszere küzdött tehát Kaunitz rendszerével s ennek a küzdelemnek egyes fázisait ismerteti W., miközben határozottan Haugwitz mellett foglal állást. Ennek rendszere W. szerint jó volt, de a hétéves háborúban meg kellett buknia. A hosszú háborúban minden más rendszert ez a sors érte volna, mert a monarchia belső szervezete, az uralkodói hatalom a rendiséggel szemben gyenge volt. Kaunitz ezt a körülményt a háború megindításakor kifelejtette számításából s azután az eredménytelenségért Haugwitz rendszerét tette felelőssé ; befolyása az uralkodóra olyan nagy volt, hogy Mária Terézia — bár nem szívesen — beleegyezett Haugwitz elejtésébe. A baj gyökerén, a rendiség hatalmi állásán Kaunitz sem tudott változtatni, az idő a szerző szerint Haugwitzot igazolta : az 1764—65-i reform egy lépést jelentett visszafelé, Haugwitz rendszere felé. Kaunitz laikus volt a belügyek terén, gyakorlati ismeretei hiányoztak. Amit elméletüeg helyesnek tartott, azt a gyakorlatban is megvalósíthatónak vélte. Általános elveit, amelyeket megcáfolni nem lehetett, egyes esetekre alkalmazta, az ellenvetéseket pedig úgy intézte el, hogy kimutatta elméleti tarthatatlanságukat. W. ezt dialektikai formalizmusnak minősíti. Általában szembetűnő ellenszenve Kaunitz-cal szemben. Kaunitz szerinte az államtanácsot azért alkotta, hogy ilyen módon befolyást nyerjen a belügyekre ; ő is tagja lett ugyanis az államtanácsnak. Kényelemszeretetből azonban kivonta magát a belügyekkel való rendszeres foglalkozás alól, nem lévén köteles résztvenni az államtanács minden ülésén. Az államtanácsot W. elhibázottnak tartja, Kaunitz „fantazmagóriájának", amellyel sikerült Mária Teréziát elvakítania. A helyes megoldás a 90 évvel azután megvalósult minisztertanács, a hivatalok vezetőinek tanácsa lett volna. Az államtanácsban végeredményben W. csak akadályt lát az uralkodó és a hivatalok között.