Századok – 1935
Történeti irodalom - Refik; Ahmed: Hidžri onbirindži asirda Istanbul hajati 1000–1100. Ism.: Fekete Lajos 478
TÖRTÉNETI IRODALOM. 471) ben táplálkoznak régi írásokból, különböző fokú, s a nyelvészetnél és a történetkutatásnál lassúbb lesz, mint eddig volt. A latin betűkkel kiadott török munkáknak ma általában nagy fogyatkozásuk az írásmódnak erős ingadozása, az írásbeli gyakorlatnak és megszilárdult ismereteknek hiánya miatt kiadónál és szedőnél egyformán. Keleti munkákban sajtóhibák azelőtt is sűrűn fordultak elő, az új írásmódban azonban szinte hemzsegnek, ami az anyag felhasználhatóságát, az adatok értékét, megbízhatóságát csökkenti. De ez talán csak a kezdet nehézségei miatt van így s idővel a helyzet javulását lehetne várni. Nagyobb és maradandóbb bajnak látszik maga a betűcsere, a közvetlenségnek az a hiánya, amit az eredeti írásnak az újjal való pótlása hozott magával. A történetkutatónak nem mindegy, hogy valamely fogalom nevét régi vagy új típusban kapja-e, s a kutatásnak nagy kára, hogy úgynevezett betűhív közlés az új török írás bevezetése pta lehetetlen, mert összefüggő szövegnek mohamedán ábécében való közlését törvény tiltja. Ërzi a helyzet fonákságát A. R. is s ezen akkép igyekszik segíteni, hogy a tulajdonneveket és a formulák egy részét az új írásban szedett szövegben a szavak eredeti típusában, arab betűkkel közli. Noha ő eljárásában következetes, ez mégis csak kezdeti tapogatódzás, a módszer még nincs véglegesen kialakulva. Hogy egyebet ne mondjunk, éppen a sztereotip előforduló formulák — „emelkedjék magasabbra a rangja" stb. kifejezéseknek megfelelői — arabbetűs közlése helyett, ami felesleges, fontosabb szavak betűhív közlésére kellene a „megengedett" arab betűanyagot felhasználni addig, amikor majd — amint beszélik — letelik az a bizonyos elgondolt tilalmi idő, melyen túl az arab betű az új török írás sorsára nem fog veszélyt jelenteni s felhasználása tudományos munkákhoz újból megengedhető lesz. Sajnos, e kiadványt a kritika nemcsak e kívül álló okokból, hanem tartalma miatt se fogja oly osztatlan örömmel fogadni, mint azt A. R. egyéb okmánytáraival, főleg a korábbi isztanbuli kötettel tette. Két szempontból vethetők fel ellene kifogások, melyekért a szerző ugyan nem felelős egészen, de mégis az ő munkájának rovására esnek. Először is, minthogy a XVII. századbeli Isztanbul élete semmiben sem különbözik a XVI. századbelitől, a rendeletek is igen hasonlítanak azokhoz, melyeket a korábbi isztanbuli kötetből ismerünk, tehát csak ismétlések, mintegy új esetek, új példák. Másik hibája, hogy az anyag — és nemcsak az előbbi okból •— sovány, igen kevés, a közelebb álló századból alig száz iratból áll, darabszám szerint is kevesebbet ad, holott természetszerűen többet várnánk, s ezért az előbbi kötet gazdag tartalmával összevetve csalódást kelt. E két panaszra aligha szolgál megnyugtató magyarázatul, hogy a 110 éves korszakból 53 év defterei a levéltárból, ahogy A. R. mondja, hiányzanak. (Két hiányzó kötet idővel a drezdai Nationalbibliothekba került s ennek keleti kéziratai között őriztetik, jelzetük Eb 272 és Eb 387 ; magyar vonatkozású rendeletei-Századok 1935. IX—X. 31
