Századok – 1935

Történeti irodalom - Oddi di Perugia; P. Giacomo: La Franceschina. Ism.: Banfi Florio 473

476 TÖRTÉNETI IRODALOM. Abban a nagy többletben, mellyel a Franceschina az eddig szóbahozott források anyagát gyarapítja, fordul elő az egész gyűjteménynek magyar szempontból kétségkívül legértékesebb darabja, még pedig bizonyos Lancelao (László?) életrajza (1. II. §§. 172—177. ; III. §§. 24.,'36.), melynek eredetét azonban C. nem tudta megfejteni. Ö nyilván nem ismerte ez életrajznak az egyébként tőle is idézett s a római Bibi. Nazionale ,,Sessoriano 412." jegyű kódexében levő szerkezetét („Del beato frate Lanzilao Unghe- j di casa reale"), melyre Schönherr Gyula (Századok, XXVI] 131.) hívta fel a hazai szakkörök figyelmét, anélkül azonban, hogy ez életrajz különös problémáit megoldotta volna. Egyébként ez a Lancelao rokonságban volt a magyar királyi házzal, de sikerekben gazdag katonai pályájáról a franciskánus rendbe lépve, elhagyta hazáját, a „Magyarországgal egyesített Apuliába" jött, aztán a Milano melletti angelói kolostor házfőnöke lett, végül a toscanai Scarlinóban fejezte be változatos életét. Schönherr nem ismerve más forrást, Nagy Lajos korába helyezi életét „melynek — szerinte —• meseszerű adatait nehéz feladat volna a valóságtól megkülönböztetni", holott Fra Mariano da Firenze Compendiuma (Archívum Historicum Franciscanum IV. к. 123. 1.) és Wadding Annalese (1. XI. §§. 13—15.) azt igazolják, hogy 1445 körül élt, amit megerősítenek az életrajz történelmi vonatkozásai is, jelesül Lancelaonak Firenzei Szent Tamással, Paviai Ferenccel és Giovanni da Stranconióval való kapcsolatai. Kétségtelen, hogy Wadding Fra Mariano Compendiuma és a Franceschina alapján írta idevonatkozó emlékezéseit, viszont ez utóbbi, meggyőződésem szerint, a Sessoriano-kódexben foglalt szerkezettel van genetikus kapcsolatban. E kódex, mint C. is mondja (XXXIV. 1.), teljes egészében Fra Mariano da Firenze munkája, de C. csak Jacopone da Todi és Paoluccio da Foligno nyomtatásban is megjelent életrajzait ismeri belőle, azt állítva róluk, hogy a Franceschina alapján készültek volna. Ezzel szemben L. Oliger (Arch. Franc. Hist. XX. 613.) szerint mind a Franceschina, mind a Sessoriano-kódex szóban levő része egy közös Jacopone életrajzra támaszkodik, mely az úgynevezett Spithöver-kódexben olvasható. Igaz, C. úgy eldisputálta e feltevés értékét, hogy Oliger maga is visszakozott, de más helyzetet teremtett a Sessoriano-kódexből előkerült Lancelao-életrajz. Tüzetes összehasonlítás ugyanis azt mutatja, hogy ez az igen bő szerkesztmény nem származhatott a vázlatosabb Franceschinából, viszont a XV. századi Oddi sem kölcsönözhetett a XVI. századi Fra Marianótól ; nyilvánvaló, hogy mindketten egy régebbi közös forrást használtak, mint a Jacopone-életrajz esetében. Tételünk tehát analógiája Oliger hivatkozott feltevésének, amely így új támaszt nyer C. kissé erőszakos érvelésével szemben. Nem itt a helye, hogy akár futólagosan is szemlét tartsunk a Franceschinának egyébként nagyérdekű, de nékünk mégis csak idegen szereplőiről szóló fejezetei felett, csupán Márkái Szent Jakab és Capestranói Szent János életrajzaira utalunk.