Századok – 1935

Történeti irodalom - Bernát Gyula: Az abszolutizmus földtehermentesítése Magyarországon. Ism.: Wellmann Imre 464

TÖRTÉNETI IRODALOM. 471) anyaggal ismerkedünk meg, csak az a kérdés, szerencsés gondolat volt-e ezt kivonatosan közölni, hiszen hasonló esetben az ember sohasem lehet biztos afelől, vájjon a kivonat minden fontos szempont figyelembevételével készült-e. Ha pedig már ezt a formát választotta a lényeges részek szószerint való közlése helyett, akkor nem ártott volna arra ügyelni, li4>gy e tárgyalásokat közel másfélszáz lapon át, száraz, nehézkes jogi műnyelven előadni nem válik a munka olvashatóságának javára. így a birodalmi tanácsosok véleményének anyaga nyers tömeg maradt, melyet csak vékony szálak fűznek a munka többi részéhez. Nyilván maga a szerző is érezte a felépítésnek ezt a fogyatékosságát s ezért igyekezett az úrbéres birtokok jogi helyzetéről s a kárpótlás módjáról szóló 1853 március 2-i, meg a kártérítés lebonyolításáról intézkedő 1854 január 16-i pátens anyagát az előzmények és következmények keretébe foglalni. Ez azonban szükségkép ismétlésekre vezetett, úgyhogy pl. az ősiség és fiskalítás eltörléséről, a földadó-provizóriumról, a kárpótlási előlegekről többször is olvashatjuk ugyanazt, bár semmiféle logika sincs, ami ezt megkívánná. Nagyobb baj azonban az, ha ugyanazt a tényt két különböző beállításban látjuk, még hozzá a könyvnek egy olyan alaptételét, mint amilyen az, hogy az abszolutizmus jobbágyfelszabadítása az 1836., 1840. és 1848-i törvényeket vette alapul s ezekre támaszkodott. Hogy a bécsi kormány ilyen módon lemondott saját művének eredetiségéről és a jogfolytonosság mellé állt, azt B. azzal magyarázza, hogy egyfelől nem akart a népszerűvé vált alapokról letérni, másfelől pedig kénytelen volt elismeréssel adózni a rendi törvényhozásnak (74. és 242. 1.). Más helyt pedig azt mondja, hogy ez a látszólag meglepő állásfoglalás „helyes sakkhúzás" volt csupán, mellyel a csekély mértékű kártérítés ódiumát igyekezett a reformkorra hárítani (267.1.). Aki elolvassa, hogy Bach még a pátens címében is hivatkozni akart a reform-országgyűlések végzéseire, aki figyelmesen tanulmányozza a birodalmi tanácsosok votumait, az előtt nem lehet kétséges, hogy csak a második megokolás lehet helyes, hogy szó sem volt itt a magyar törvények megbecsüléséről, hanem a földesúr-ellenes állásfoglalás irányított mindent. Bizonyság erre az, hogy pl. az üres telkek, a maradványföldek és a taksás jobbágyok birtokai körül kialakult vitákban — hogy csak a legfontosabbakat és legjellemzőbbeket endítsük — az osztrák tanácsosok szinte kivétel nélkül a radikális megoldás mellett foglaltak állást s velük szemben a földesurak iránt méltányosabb Zichy, Szögyény és Torkos kisebbségben maradt. Ha így az abszolutizmus rendelkezéseiben is a radikális irány érvényesült s végül a magyar jobbágy minden közvetlen fizetség nélkül lett ura telkének és önmagának, nyilvánvaló, hogy a magyarországi jobbágyfelszabadítást csak nagyon óvatosan szabad az ausztriaival, vagy éppen a poroszországival összehasonlítani. Hiszen egyáltalában nem áll az, amit B. mond (10. 1.), hogy Poroszország szerencsés kivétel, „ahol a fontolva haladás Századok 1935. IX—X. 30