Századok – 1935

Szemle - Schiopul; Josif: Contribuţiuni la istoria Transilvaniei în secolele XII. şi XIII. Ism.: Rónai András 362

SZEMLE. 363 A könyv második részében azt próbálja bebizonyítani a szerző, hogy 1241—42-ben a tatárok Erdélyen nem vonultak keresztül s így azt nem pusztították el. Ennek az „eredménynek" közvetve van jelentősége : Soh. ugyanis azt következteti, hogy a tatárjárás pusztításaival eszerint nem lehet többé magyarázni a magyarok és szászok Erdélyben való betelepedésére vonatkozó pontos adatok hiányát. Erdélyben az őslakosság a román s a magyarok és a németek csak a tatárjárás után, éppen ennek üldözései elől menekültek ide. Nem lesz érdektelen ezeket az érveit is áttekintenünk. A tatárjárásról szóló számos krónika közül mindössze kettőben van arról említés, hogy a tatárok Erdélyt is feldúlták. Az egyik az erfurti krónika, amely „Hermanni villa", azaz Nagyszeben elpusztításáról beszél, 1242-ben. Ez azonban nem egykorú feljegyzés, hanem a következő század elején kelt, amit bizonyít a „septem castra" kitétel is. A tatárjárás előtt ugyanis várak Erdélyben még nem épültek. A „villa Hermanni" elnevezés nem vonatkozik Szebenre, mert e nevet a város csak jóval később kapta. Van még egy krónikának nevezett írás, az epternachi, amely erdélyi helységek elpusztításáról beszél, de ez nem krónika, hanem egy odavetett megjegyzés egy vallásos tárgyú munka hátlapján, amely szintén jóval későbbi keletű a tatárjárásnál. A legfőbb bizonyíték, amelyre az eddigi felfogás támaszkodott, — mondja Sch. — Rogerius leírása. Azonban Rogerius egy szóval sem említi azt, hogy Erdélyen a tatárok keresztülmentek. Az „ultra silvas" kitétel nem Erdélyt jelenti, hanem azon egyszerűen erdőket kell érteni. Különben is ebben az időben Erdélyre az egybeírt.,,Ultrasilvania" vagy „Transilvania" elnevezést használták. Különösen Rogerius leírásának 60., azaz befejező részét hozzák fel Erdély elpusztításának bizonyítására, ahol Rogerius Alba városról beszél. Ezt a fejezetet azonban nem Rogerius írta és nem is származhatik a XIII. század közepéről, mert benne a Rhodus-szigeti keresztesekről van szó, akik pedig csak 1310-ben szerezték meg a szigetet. Rogerius pedig 1249 előtt írta munkáját, 1268-ban pedig már meghalt. Mindezekből s még más apróbb körülményekből arra az eredményre jut Sch., hogy Erdély a tatároktól bántatlan maradt, nem pusztult el, sőt Magyarországról is sokan menekültek ide. így például a székelyek, akikről legelőször csak a tatárjárás után hallunk s akik addig Észak-Magyarországon, a Vág vidékén laktak, a XIII. század elején pedig Biharban katonai szervezetük volt. Itt idézi Jakubovich Émil : „Adalékok az Anonymus-kérdéshez." című tanulmányát a Klebelsberg-Emlékkönyvből. Összefoglalásul a következőket jegyzi meg : A szászoknak azért nincsen okmányanyaguk az első letelepedéseikről, mert az idegen elemek beszivárgása kezdetben egészen jelentéktelen volt Erdély autochton népe közepette. Maguk a magyarok is több, mint egy évszázadig állottak Erdély kapui előtt és a második magyar benyomulás a honfoglalás utáni évszázadokban is megállott a Maros vonalánál. A tatárjárás bolygatta mog először alaposabban Erdély lakosságát, amikor is Magyarország lakói a tatárhadak elől nagy tömegekben menekültek Erdélybe s itt később állandóan megtelepedtek. Ezek a tömegek viszont kiszorították az autochton népességet. így például a székelyek az őslakókat Moldovába szorították. Innen ered a magyar királyoknak az a követelése, amely a XIV. században a románok és magyarok közötti konfliktusokra vezetett, amennyiben ezek igényt formáltak a Kárpátokon túli országokra is. Nem ezek a területek tartoztak valaha a Magyar Szent Koronához, hanem e területek népességének egy része. Eddig tart Sch. könyve. Ámbár sok ellentmondás és bizonytalan állítás van benne, úgyszintén