Századok – 1935

Történeti irodalom - Schünemann; Konrad: Die Wirtschaftspolitik Josephs II. in der Zeit seiner Mitregentschaft. Ism.: Ember Győző 348

350 TÖRTÉNETI IRODALOM. sok esetben bizonyítják a hosszabbnál-hosszabb előterjesztéseken mindig nagy hozzáértést mutató széljegyzetei. Nagyon kell vigyáznunk, hogy Mária Terézia szerepét ne egyedül az iratok alapján ítéljük meg. A szóbeli tanácskozásoknak sokszor semmi nyomuk sem maradt fenn. Csak egy példára hivatkozunk : azokra a tanácskozásokra, amelyeket Mária Terézia a magyar úrbérrendezés kérdésében a magyar vezető férfiakkal folytatott. Hogy ezek a tanácskozások megtörténtek, azt tudjuk, hogy hogyan folytak le, arra csak következtethetünk. Egészen természetesnek látszik annak feltevése, hogy az uralkodó nemcsak írásban, hanem audienciákon is meghallgatta vezető államférfiait. Ezeken a beszélgetéseken olyan egyéniség, amilyen a királynő volt, feltétlenül hatott hivatalnokaira. Olyan erők működését is figyelembe kell vennünk, amelyeknek írásos nyomai nem maradtak fenn, ha nem akarjuk az egyoldalúság és elvakultság gúnyos vádját szabadítani a történetírás nyakába. Tanulságos, amit Sch. a bécsi vezető államférfiak, az államtanács tagjainak gazdaságpolitikai állásfoglalásáról megállapít. A bécsi udvar gazdaságpolitikájának irányváltozásait elsősorban mindig Magyarország érezte. Sch. megállapítása szerint Mária Terézia korának gazdaságpolitikájában két felfogás küzdött egymással. Az egyik csak a német-cseh tartományok érdekét tartotta szem előtt s ezzel Magyarország gazdasági elnyomását célozta és eredményezte. A másik az egész birodalom — Magyarországot is beleértve — érdekét nézte, célja nem az volt, hogy Magyarországot kizsákmányolja, hanem hogy az egész birodalom gazdasági életének összhangját biztosítsa. Célkitűzésében Magyarország az egész birodalom gazdasági életében azt a szerepet kapta, amely a többi országhoz való viszonyából következettT Az első irányt, amelyet Sch. elítél, a kereskedelmi tanács — ezt már Eckhart Ferenc is megállapította — képviselte, tehát a gazdasági élet legfőbb hatósága, de volt híve az államtanácsban is : elsősorban gróf Blümegen, a cseh-morva szempontok sokszor erőszakos érvényesítője. Teljes uralomra ez az irány Sch. szerint csak rövid időre jutott, 1770 és 1772 között. 1772-ben Blümegent József, aki a második irány híve volt, eltávolította az államtanácsból. 1770 előtt pedig báró Borié, akinek kiválóságát Sch. ismételten hangsúlyozza, akadályozta meg a kereskedelmi tanács szűkkeblűségéllek az érvényesülését, amit Eckhart szintén megállapított már. Borié idejében — Sch. helyesen állapítja meg, hogy a 60-as évek gazdaságpolitikájára Borié nyomta rá bélyegét — a bécsi udvar gazdaságpolitikája Magyarországgal szemben nem volt rosszindulatú. Sch. Eckharttal szemben Pleidell Ambrusra hivatkozik, amikor hangsúlyozza, hogy Mária Terézia egész gazdaságpolitikája, nem számítva az említett 1770—72 közti időszakot, a magyar gazdasági élet fellendítését célozta. Borié idejében pedig egyenesen ipartámogató jellegű volt. Ezt a jellegét a 70-es években elvesztette ugyan, de nem azért, mert iránya Magyar-