Századok – 1935

Történeti irodalom - Málnási Ödön: Gróf Csáky Imre bíbornok élete és kora. (1672–1732) Ism.: Bónis György 210

212 TÖRTÉNETI IRODALOM. kanonokok névsorainak, katonai létszám- és zsoldlistáknak felvétele, III. Károly udvarának leírása stb.). De vannak a túlméretezésnek más hátrányai is. Ha ugyanis a szerző a monográfia nagy feladatát veszi vállára, nemcsak szerkezetileg kell uralkodnia az anyag fölött, hanem úgy is, hogy egyrészt a történettudomány minden ágára kiterjedő szakértelemmel meg tudja állapítani minden adat igazi értelmét, másrészt higgadt értékeléssel ki tudja jelölni minden állítás megfelelő helyét a kor helyesen megrajzolt képében. M. munkájánál azonban mind a szakértelem, mind az értékelés terén hiányok és hibák mutatkoznak. A szakértelem hiánya különösen a jogtörténeti vonatkozásokban szembetűnő. A koronázás M. szerint „a rendi kiváltságoknak ünnepélyes elismerése" s ezért „nyilvánvaló a magyar állam közjogi egységének hiányossága". (? 150. 1.) Az országgyűlésen kilátástalannak tartja a megyei követek küzdelmét, mert a városi és káptalani követek számszerint többen voltak a megyeieknél (262. 1.), pedig ekkor már a városok csak együttesen rendelkeztek egy szavazattal s így a nemeseké volt a többség. A törvények hódolatteljes stílusából tényekre következtet (155. 1.), panaszaik általánosításával túlsötéí korrajzot ad, persze a köznemesség rovására (200. 1.), a bajok említését meglátja, de ugyanabban a cikkben a remédiumot nem (190. 1., az 1723 : LXIII. cikkre nézve). A törvények intenciójának teljes félreértése különösen az 1723 : XI., XII. cikkek értékelésénél tűnik fel : az enyhébb büntetések felé irányuló jogfejlődést kodifikáló törvények, melyek az eléggé méltányos Bencsik-javaslat alapján számos esetben helyettesítik más büntetéssel a fej- vagy jószágvesztést (nota infidelitatis), szerző beállításában azt mutatják, hogy a nemes terménye szent és sérthetetlen, mert felgyújtását szigorúbban sújtják, mint a szülők megverését (noha a törvényben nem áll a nemes szó !), másrészt azt, hogy a hadbavonulni vonakodók büntetésének enyhítésével az országgyűlés a hazafúi kötelességek semmibevételét nyiltan elismeri ! (166, 194. 1. ; hasonló a 192. l.-on az 1723 : CXI. cikkről.) Ez a beállítás csak abból származhatik, hogy M. egy előre elképzelt tétel — a nemesek alávalósága — érdekéhen sorakoztat fel minden lehető adatot s így nem akarja megérteni azok igazi jelentését. Nem esik ilyen súlyos beszámítás alá, de szélesebb körben érvényesül az igazságszolgáltatás fejlődésében való járatlanság. Az 1712. országgyűlés Systemája M. szerint „a megyei törvényszékeket a pozsonyi főtörvényszékek alá rendeli" (151. ].), noha abban ilyen intézkedés nincsen, mert nem is lehetett. (Megállapodott pozsonyi „főtörvényszékek" nem voltak, az „alárendelés" pedig csak a fellebbezést és a nagybírák utasítási jogát jelentheti, ami eddig is megvolt.) Az 1715 : XXVIII. t.-cikkből azt olvassa ki, hogy „a megyék gyakran az ítélőmesterek elé utalnak olyan pereket, melyek nem tartoznak hatáskörükbe, hogy ezáltal az ítélőmesterek nagy költséget okozhassanak" (200. 1.). Pedig a törvényből az tűnik ki, hogy éppen a megyék rovására bitoroltak egyes ügyeket az ítélőmesterek, nemhogy a megyék segítették volna őket a felek megterhelésére! Betetőzi mindezeket a köznemesség megvádolása az igazságtól való irtózással, igazságtiprással ; „az igazságügyből éppen csak az igazságot vették el", „csak csellel sikerült az igazságszolgáltatásba egy kis igazságot csempészni", „a megyei köznemesség . . . semmitől sem irtózott jobban, mint az igazságnak a törvénykezésben való