Századok – 1935

Történeti irodalom - Szekfű Gyula l. Hóman Bálint 192

TÖRTÉNETI IRODALOM. 201 Callimaehus az abszolút uralkodó eszményképét látta meg Mátyásban, s így „Attila" című röpirata tulajdonkép nem egyéb, mint renaissance-államelmélet, mely teljes egészében Mátyás alakjához fűződik. Ez az ő abszolutizmusa nem azt jelentette, hogy megszűnt a küzdelem a rendek és a király között ; tovább folyt az, de a harc reá nézve veszedelmet nem jelentett. Országgyűléseket sűrűn tartott, azonban mint Sz. kiemeli, az volt az álláspontja, hogy csak azt az ígéretét kell megtartania, melyet a maga és az állam érdekében levőnek ismer fel. Nagyon érdekes e szempontból az 1486-i törvények bevezetése, ahol ezt olvassuk : „Decet reges, principes, qui superna dispositione in supremae dignitatis specula constituuntur, non solum armis, verum etiam legibus esse decoratos, et bonorum stabiliumque potius institutorum rigore, quam absolutae potentiae vel damnandae abusionis severitate populos subjectos et simul imperii sui habenas moderari". Istentől nyert fejedelmi hatalom, alávetett nép, az uralkodás gyeplői, — olyan kifejezések, amelyek nem a rendi kormányzás szótárából valók ! De emellett éles tiltakozás is nyilvánul itt meg a korlátlan hatalom esetleges vádja ellenében, s az alkotmányos rendi kormányzás hangsúlyozása a törvények jelentőségével kapcsolatban, amiről azonban, mint láttuk, szó sem lehetett. így áll előttünk Sz. rajzában az a fejedelem, akiről Callimaehus az abszolút uralkodó eszményét mintázta, s akinek polgár- és jobbágy védelmében az újkori abszolutizmus vonásait ismeri fel. A rendek tehát nem jelenthettek reá nézve veszedelmet, de veszedelmes lehetett volna a harmadik tényező, a királyi tanács. Ezt azonban nagy ügyességgel úgy szorította lassanként háttérbe, hogy az ügyek intézését tőle személyesen függő egyének kezébe adta s így valósággal ő kormányzott. A másik kérdés, amelyre a renaissance-fej edelem fogalmának helyes megismerésével keres s ad feleletet Sz., az, vájjon valóban azért törekedett-e Mátyás nyugati hódításokra s a német császári koronára is, hogy hatalmas nyugati területek erőforrásainak birtokában számolhasson le végleg a törökkel? A kérdés feltevése mutatja már, hogy a felelet, amelyet ad, eltér eddigi történetírásunk felfogásától, ahol ilyen kérdés tulajdonkép fel sem merülhetett, annyira egyöntetű volt Mátyás külpolitikájának s diplomáciájának ily értelmű magyarázata. Sz. Mátyás renaissance fejedelmi egyéniségéből indulva ki, vizsgálja korának szemüvegén át egész koncepcióját, s ily módon arra az eredményre jut, hogy ő, mint a nemzetállam nagy szervezője, oly szilárdnak kellett, hogy érezze hatalmát, hogy azzal szemben a törököt nem tekinthette számbaveendő erőtényezőnek, s így — írja — nem szükséges folyvást megfeszülő akarata mögé kulisszaként törökellenes nagy terveket képzelnünk. Érdekes, hogy már „A magyar állam életrajza" c. munkájában nagyon közel járt ehhez a reálisabb szemlélethez; mint „hatalmas renaissance-uralkodóról" beszél itt róla, akit „a legnagyobb és legnehe-