Századok – 1935

Történeti irodalom - Szekfű Gyula l. Hóman Bálint 192

TÖRTÉNETI IRODALOM. 195 amit a német territóriumokban találunk, ahol a Landesherrschaft és a rendek közé beékelődött a Rat, a tanács, hanem a király egyedül a tanácsot fogadta el, mint láttuk, törvényhozása és kormányzása véleményezőszervének. Ilyen forrongásban lévő, nagy átalakulásokat előkészítő korok arculatán a különböző vonásokat meglátni nem könnyű dolog. H. éles szeme észreveszi a fontos problémát, s nemcsak a legszembetűnőbb feudális vonásokra mutat rá, mint pl. a hűbéri alapokon nyugvó hadügyi szervezetre, hanem hangsúlyozza, hogy a közigazgatásban és pénzügyigazgatásban is feudális irányú a fejlődés (333, 342, 350). Kiemeli azt is, hogy a hűbériségből bontakozott ki a rendiség (III. 113), végeredményében azonban azt állapítja meg, hogy a magyar államfejlődés láncolatából hiányzott a tiszta hűbériség, mert a hűbériség virágkorában a keresztény királyság ereje európaszerte példátlan volt s gátat vetett a földbirtok és tisztségek elhűbériesedésének, mikorra pedig lesüllyedt, a szó igazi értelmében vett hűbériség átvételéről többé nem lehetett szó. A lengyel irodalom is általában tagadja a hűbériség fokát a lengyel alkotmányfejlődésben (pl. Wojciechowski : „La Pologne passe directement de l'organisation de tribu à celle de „Ständestaat"; Kochanowski : „La Pologne ... de son passé exempt de féodalité"), pedig kétségtelen, hogy a társadalmi és politikai fejlődés egy bizonyos fokán és szakában az alkotmány megfelelő formája a feudalizmus volt, természetesen a sui generis lengyel hűbériség, ahol —- mint Eckhart írja — szintén hiányzott a ,,l'aspect extérieur de la féodalité." (Przewodnik historycznoprawny. IV., 1933. 5.) Nálunk is még alapos kutatásokra és vizsgálatokra van szükség ebben az irányban, s az így nyert adatokat az összehasonlító módszerrel kell majd feldolgozni, értékesíteni. Rendkívül fontos ebből a szempontból, — s így érthetően jelentős helyet foglal el H. tárgyalásában is —, a serviens-kérdés. H. részben Erdélyi felfogásához csatlakozik, amennyiben szerinte is a serviens semmikép sem azonos a nemes jelentésével, a nobilis szóval, de eltér tőle, mert nem tartja a servienseket szolgaeredetűeknek, hanem kis hűbéreseknek (62—3), királyi hűbéres vitézeknek és a nemesség alsó határán mozgó s teljes nemesi szabadság elnyerésére még csak törekvő hűbéres katona-osztályt lát bennük (79., 80., 192.), akik csak a XIV. század derekán lesznek teljesjogú nemesek (83.). Mályusz H. nyomán indul el (Társadalomtud. 1934. 178.), amikor azt tartja, hogy nobilis és serviens az aranybulla korában nem azonos, de ő mást ért nobilisen is és servienseri is, mint H. Bár újabban történetirodalmunk ezzel a kérdéssel nagyon sokat foglalkozott, még egyáltalán nem mondható elintézettnek, mint épp Mályusz legújabb társadalomtörténeti kutatásai mutatják. Érdekes, hogy a lengyel fejlődés milyen erős hasonlóságot mutat a H. vázolta magyar fejlődéssel e tekintetben. A lengyel nemesség, a szlachta tömegét a régi „milites" alkották, akik lépésről-lépésre küzdötték ki rendi szabadságukat a gyenge 13*