Századok – 1935

Értekezések - TOMPA FERENC: Ősrégészet – őstörténet 181

ŐSRÉGÉSZET — ŐSTÖRTÉNET. 18!» és azok termékeinek evolúciójába vetett rendületlen hit nem számolt azzal, hogy nem vezethető vissza minden kult úr termék, még a hasonló célt szolgáló sem, egyetlen eredőre. A gázlámpa, vagy a villanyégő nem az olaj mécsesnek, vagy a fagygyúgyertyának az egyeneságú leszármazottja. Természetes, hogy a kultúrák fejlődése sem képzelhető el tisztára belső evolúció alapján. A környezet megváltozása, erőszakolt, vagy önként átvett idegen hatások a fejlődés menetét sokkal inkább meggyorsíthatják. A mellett a fémtárgy, amely kereskedelmi cikk is, épen maradandó, tartós anyagánál fogva nem tudja hűségesen visszatükrözni a gyorsabb ütemű fejlődést. Maga az anyag becses, féltve őrzött, apáról fiúra száll ; különösen az egyszerűbb, bevált formák hosszú időn át változatlanul megmaradnak, ilymódon legfeljebb csak első megjelenésükkel lehetnek korhatározók (terminus ante quem). Ez a tipologizáló iskola evolúciós szemléletében oly messze ment, hogy a kultúremlékek formájára és ékítésére vonatkozólag —• holott azok mindegyike éppen az őskorban legtöbbnyire egyéni alkotás -— valóságos műtörténeti szabályokat dolgozott ki és módszerében tökéletesen teoretikussá vált. Ilymódon a leletanyag műtörténeti interpretálása éppen a reális, történelmi alap elhanyagolásával módot adott arra is, hogy egyes kultúrák formakincse, vagy akár egy-egy ornamens, díszítő motívum keletkezése, származása, vándorlása, idegen és nem egyszer térben és időben át sem hidalható kulturakörben való felbukkanása körül hosszú és heves viták indulhassanak meg, amelyek, minthogy meddő filozofálgatásnál többet alig tudtak nyújtani, a történelmi problémák megoldásához semmivel sem járultak hozzá. A leletanyagnak ebben az egyoldalú szemléletében az archeológia műtörténészeit a kevésbbé mutatós anyag — egyszerű cserép, csont-, kőeszköz stb, — érthető módon nem is érdekelte, de annál mohóbb érdeklődéssel és a legapróbb részletek gondos boncolgatásával fordult kutató és irodalmi tevékenységük ahhoz a fém-, főként nemesfém-anyaghoz, amelyeknek ismertetését díszkiadású munkák tehették még ünnepélyesebbé. Rajongói az unikumoknak, a csapongó emberi alkotóképesség egyéni és így egyedülálló termékeinek, holott a tudományos célért tudományos módszerrel dolgozó történetkutató számára ezek az unikumok csak egyszerű, semmitmondó kuriozitások, minthogy megbízható kútforrásként egyedül csak a típusos leletek szolgálhatnak. Lázas, szorgalmas munkálkodás jellemezte ezt az iskolát, amely, minthogy a történelmi emlékeknek egy idáig ismeretlen és bőségesen gazdag területén dolgozott, anyagösszehordásával kétségtelenül imponált az olvasónak, a kötetek nagy számával és terjedelmével pedig — a nem olvasónak. Szintézisre ez az egyoldalii részletkutatás nem tudott és nem is mert vállalkozni. Ezért ebből a könyvtárakat kitevő szakirodalomból a későbbi kutatás számára jóformán csak az ábrák maradtak meg és a fel-