Századok – 1935

Értekezések - TOMPA FERENC: Ősrégészet – őstörténet 181

184 TOMPA FERENC. kétségtelenül bizonyító eszköznek tekintheti és mint ilyent azok közé a természettudományi ágak, a geológia, palaeontológia, zoológia, botanika, mineralógia, pollenanalízis és vegyvizsgálatok rendjébe sorolja, amelyeknek kutatási eredményei a régészeti kutatást nem egyszer hasznosan támogathatják. 3. Az őskor három nagy periódusra való felosztása — amelynek kezdetben természetesen ellenzői is voltak — megadta a lehetőséget arra, hogy a részben véletlenül, részben pedig a mindinkább megélénkülő ásató tevékenység útján előkerülő leletek úgy a tudományos kutatás, mint a múzeumi kiállítás számára most már rendszerbe foglaltassanak, relatív és abszolút kronológiájuk pedig a lehetőség szerint minél pontosabban meghatároztassék. Az új irány előharcosai főként az északi kutatók voltak. Hogy csak néhány nevet említsünk, az angol J. Lubbock, a francia Mortillet, a német 0. Tischler, a dán J. A. Worsaae és S. Müller, a norvég Undset korszakalkotó munkássága mellett a svéd H. Hildebrand és az egyidőben szinte legfőbb tekintélynek elismert 0. Montelius voltak annak az úttörő munkásságnak az irányítói, amelyet még annak ellenére sem szabad leértékelnünk, ha magunk részére ezt a nagyrészt műtörténeti módszerekkel dolgozó és elsősorban a leletek tipológiai osztályozásával foglalkozó irányt már nem is tartjuk járhatónak. Ez a l'art pour l'art régészkedés ugyanis, amely szerényen megelégedett a kronológia megállapításával, akkor tévesztette el az utat, amikor ehhez a mindenesetre lényeges, de végsőnek nem tekinthető célkitűzéshez a száraz és evolúcionálisan elképzelt tipológizálást választotta módszertani alapul. E helyütt rögtön rá kell mutatnunk arra is, hogy erre a leletgyűjtésnek helytelen módja kényszerítette őket. Mert vagy elhanyagolták az ásatást és megelégedtek a véletlenül előkerült, vagy kereskedők kezén keresztül ment és így bizonytalan eredetű leletek kényelmes összegyűjtésével, vagy pedig, amennyiben mégis rászánták magukat az ásatásra, az a kellő felügyelet és iskola hiányában nem a lelőkörülmények, a környezet és rétegek megfigyelésén alapult, hanem tisztára csak anyaggyűjtésre, a kiállításra is alkalmas leletek kiszedésére szorítkozott. Ezek után természetes, hogy az elsősorban felhasználható leletanyagot, amelynek alapján Sophus Müller, Montelius és G. Kossinna kronológiája készült, a maradandóbb anyagból készített fémeszköz, fegyver és ékszer szolgáltatta, amelyeket típusonként csoportosítva és minden fajtánál egy természetes és folytonos fejlődést feltételezve besoroltak egy spekulatív alapon felállított időrendbe. Ma már kétségtelen, hogy ez a módszer kiindulásnak megjárta, de a kutatás fejlődésével mindinkább kiütköztek a benne rejlő hibák és hiányosságok is. A környezetéből kiszakított lelet történelmi problémák megoldására semmiképen sem volt alkalmas. A folytonos analógiakeresés nem egyszer a tér és idő határainak átlépésére csábította a kutatót, amelynek következménye a leletanyag összefüggésének helytelen értelmezése lett. A kultúrák