Századok – 1935

Értekezések - TOMPA FERENC: Ősrégészet – őstörténet 181

ŐSRÉGÉSZET — ŐSTÖRTÉNET. 18!» közökben az emberi kéz alkotásait. Ügy a geológia, mint a palaeontológia sietett ezeket az eredményeket a maga számára értékesíteni és a diluviális rétegek tüzetesebb tanulmányozására, valamint a jégkorszakok problémájának megoldására az emberi kultúra legprimitívebb és legősibb emlékeit bizonyító erejű kútforrásokként felhasználni. A kutatásnak ettől kezdve mindinkább gyorsuló tempója mindenesetre ennek az érintkező tudományágak részéről megnyilvánuló érdeklődésnek volt köszönhető. Amidőn pedig a század közepén Düsseldorf mellett előkerültek a jégkorszak emberének legelső csontmaradványai is, az antropológiára nemcsak hogy átragadt ez az érdeklődés, de igyekezett a kutatást teljesen kisajátítani és az ősrégészetet az ősembertani kutatás egyik segédeszközévé süllyeszteni. A kutatók élére az a Rudolf Virchow állt, aki maga a neandervölgyi emberben nem fosszilis, hanem betegesen elkorcsosult embert látott. Csak a század fordulóján sikerült G. Schwalbenak és H. Klaatschnak Virchow állításait megdönteni_és ezzel az ősembert legitimálni. A földtan és az ősállattan azonban csak a pleistocaen rétegekben érintkezik az ősrégészeti kutatással, míg a holocaen rétegekben kicsúszik lába alól a talaj és a fiatalabb kőkortól kezdve megszűnik közöttük az az összekötő kapocs, amely az ugyanazon rétegben való előfordulás, vagyis az egyidejűség szempontjából eddig a határvonalig mindhárom tudományág számára kétségtelenül annyira értékes volt. Más a helyzet az antropológiával szemben. Minthogy ez a tudományág nem áll meg a legfiatalabb ősembermaradványoknál, hanem kutatásait kiterjeszti a faj ismerettan mezejére és átviszi azt a recens és ma élő emberfajtákra is, ilymódon az őskor minden periódusában megtalálja a helyét. De vezető, irányító szerepe az ősrégészetben semmiesetre sem lehet, minthogy célja és módszerei teljesen elütőek ; a fajták tökéletes kianalizására még ma sem rendelkezik kétségtelen eszközökkel és bizonyítékokkal, sőt az alluviális rétegekből előkerülő emberi maradványok kormeghatározásánál teljesen önállótlan és elsősorban a kísérő leletek bizonyító erejére támaszkodik. Miután pedig ezek a leletek történelmi és nem természettudományi dokumentumok, ennélfogva a velük foglalkozó tudományág sem sorolható a természettudományok körébe. A neandervölgyi ember eltűnése után — tudatosan beszélek eltűnésről és nem kipusztulásról — az aurignacien kulturában, Franciaország és a Riviera vidékén, tehát egy aránylag kis területen, háromféle emberfajta is él egyidejűleg. A kereszteződésre, keveredésre tehát már nagyon korán meg volt az alkalom. Ettől az időtől kezdve Európa területén fajilag tiszta, zárt egységet alkotó népekről komolyan már nem is igen lehet szó. Érthető ezért, ha a régész az.'antropológusnak csak a mérések adta számadatokat szem előtt tartó eredményeit nem egyszer bizonyos szkepszissel fogadja. Az ősrégészet tehát az antropológiát csak mint bizonyos esetekben alkalmazható, segítségül felhasználható, de nem mindig