Századok – 1935
Történeti irodalom - Goetz; Walter: Propyläen-Weltgeschichte. I–X. k. Ism.: Török Pál 99
100 TÖRTÉNETI IRODALOM. a történetírás fejlődéséről. Sok hiányzó adatot pótol a minden kötet végén megújuló időrendi tábla és névmutató, amely utóbbi egybeöntve ismétlődik a XI. kötetben. Ebbe a mutatóba lehetett vohia lexikonszerűen fölvenni néhány olyan címszót, amely a szövegből érdekes módon kimaradt : mint pl. a menhir, megalith. Az egész műnek mintegy jellegét adja meg Walter Goetz a minden egyes kötethez írt bevezető és a X. kötethez írt zárófejezettel, továbbá a szintén az ő tollából eredő német történelmi (XIII-—XVI. század és az ellenreformáció kora) és két kifejejezetten szellemtörténelmi (szellemi mozgalmak a XVI. és XX. században) fejezettel, б az emberi szellem fejlődését, a kultúra történelmének megírását tekinti célnak, bár hozzáteszi, hogy nem szabad a szelleminek alérendelnünk minden történelmi életet. Ebből a fölfogásból következik, hogy szerzőtársaival együtt figyelemre méltatja mindazt, ami az emberi lélek alkotása, vagy ami erre hatást gyakorolhatott. A problémáknak és a földolgozásra váró anyagnak olyan tömege tódult ezzel az írók érdeklődési körébe, hogy munkájuk nem egyszer azon a veszedelmes határon jár, amelyen túl az eredmény ex omnibus aliquid, ex toto nihil lenne. A bevezetéseket sokszor csak az értheti meg, aki a történelmet alaposan ismeri, vagy legalább elolvasta azt a kötetet, amelyhez az előszó íródott ; az irodalomtörténeti fejezetek ittott csak az irodalomtörténet ismerőjének mondanak valamit, mert a fogalommá vált nevek csak annak számára jelentenek fogalmakat, aki a nevek viselőinek munkásságát ismeri. Hans Freyer a már említett fejezetben a történelem haladásában nem lát állandó fejlődést, Hegel dialektikus fejlődésvonalát véli fölfedezhetőnek a nagy folyamatban, természetesen nem szigorúan hegeli fogalmazás szerint. Ebből a fölfogásból az következnék, hogy az egyetemes történelembe nem illők, vagy benne egészen mellékesek azok a korok és azok a népek, amelyek a dialektikus fejlődés szempontjából nem fontosak. Az csak természetes, hogy e kiadványban az ismert anyag meg van rostálva, de félreismerhetetlen az a törekvés, hogy lehetőleg minden ország és minden kor helyet kapjon benne, ez pedig annak a fölfogásnak felel meg, amely a történelemben minden kort és minden jelenséget önálló értéknek tekint, amint hogy ennek a Ranke óta gyakran hangoztatott elvnek is van hirdetője a műben. Ennek felel meg pl. a közép- és délamerikai népek történelmének kidomborítása (IX. köt. Herrn. Wätjen). Aránylag ritkán fordul elő a népszám becslése a mű folyamán, pedig pl. a XVI. Lajos és Napoleon kora emberileg érthetőbbé válik, ha Franciaország XVI—XVIII. századi nagy népsűrűségét kiemeljük ; az angolszász népek mostani páratlan nagy jelentőségre emelkedése hasonló alapokon nyugszik. Mértékkel alkalmazzák a szerzők a „törvényeket" a történelem magyarázására. Wilhelm Mommsen (VT. 444.) kereken kimondja : ,,Az a képzelem, hogy a francia nép természeténél fogva a központosításra van kijelölve, hamis, mint minden ilyen
