Századok – 1935

Történeti irodalom - Goetz; Walter: Propyläen-Weltgeschichte. I–X. k. Ism.: Török Pál 99

TÖBTÉNETI IRODALOM. 101 általános tétel". Már az I. kötet (Friedrich Hertz : Rasse und Geschichte) végzett különben a hasonló problémákkal, amikor igen kétes értékűnek tüntette föl a faji és társadalmi előföltételek hatását a történelem alakulására és rámutatott a természeti viszonyok hatásának kiszámíthatatlanságára. Törvény helyett inkább a történés szükségszerűségének kimutatásával találkozunk elég gyakran. Görögország kultúrájának fénykorát ,,a hosszú béke varázsolta elő" (II. 119.), Franciaország, illetőleg a francia monarchia erősödését a királyi hatalom relatív gyöngesége tette lehetővé a XIII. század végéig; attól kezdve a francia királyok is kénytelenek voltak erejüket meghaladó föladatok megoldására vállalkozni, mint korábban a németrómai császá ok. Az életmód és világfölfogás, a társadalmi, sőt a gazdasági viszonyok ismertetésére szívesen használják föl az egykorú szépirodalmi alkotásokat, néha egy váratlan csattanóval jellemzik a kort, mint pl. Ernst Hohl ebben a mondatban : „Ugyanebben az évben (472) halt meg Kikimer és Olybrius, csodálatosképen mindkettő természetes halállal" (II. 461). Többször találkozunk újszerű megállapításokkal. Paul Kirn elveti a „népvándorlás kora" elnevezést, mert, amint helyesen mondja, ebben a korban a vándorlás mindig rövid átmeneti állapot volt, melyet hosszabb egy helyen lakás váltott föl ; szerinte a helyes elnevezés : a germán népek államalapításai a római birodalom területén (III. 6.). Karl Hampe Németország középkori történelmében legnagyobb katasztrófának VI. Henrik korai halálát tartja (III. 527.), Walter Platzhoff XIV. Lajos hatalmának hanyatlását 1683-tól számítja (VI. 70.). Általában mégsem új eredmények vagy új fölfogások megállapítása volt a cél, hanem — ilyen összefoglalásnál természetes módon —- a meglévőnek fölhasználása és világos előadása. Ez legjobban a régebbi korok történelménél sikerülhetett, mivel ezek kevésbbé bonyolultak. A görög és római történetnél természetesen váltakoznak az inkább politikai tartalmú fejezetek az inkább művelődéstörténetiekkel ; az előző mindig érthetőbbé teszi a következőt. Az újkorban is látjuk ezt több helyt, pl. a reformáció (V. köt. Paul Joachimsen) koránál. Itt a tárgyalás viszonylagos egységét az teszi lehetővé, hogy az egész ismert világ gondolkozásában egyetlen eszmecsoport lépett homloktérbe. Európa történelme szinte egységbe folyik a napoleoni korban, később a világháborúban ; a többi korban az érdekek és a gondolatok annyira szétágazóak, hogy az újabban szívesen fogadott összefoglaló fogalmakat (barokk, romantika stb.) az egyes szerzők nem győzik eléggé rugalmassá, sokra kiterjedővé tenni. Ezekben a korokban még a szorosan vett szellemi mozgalmak egységét is csak fenntartásokkal lehet megállapítani, a politikai történelem előadása pedig elaprózódik, szinte lexikonszerűvé válik, sőt bonyolítja és valósággal betegesen ugráló kaleidoszkópikus értelmetlenséggé teszi az érdekellentétek szakadatlan játéka. A világháború előzményeinél pl. angol-orosz, vagy japán-amerikai összeütközés elég közeli lehe-