Századok – 1934

Értekezések - MÁLYUSZ ELEMÉR: Három folyóirat 45

56 IVÍÁLYUSZ ELEMÉR. dolgozás természetéből következvén a kutatás területének ilyen megszűkítése. A bírálat még inkább a németség szerepléséről óhajtván tájékoztatni, nem feszegeti azt a kérdést, hogy a német lakosság milyen arányban volt az egész város magyarságával, hanem megelégszik azzal, hogy egyetlen városrész arányszámát ragadja ki, mondván, hogy 1828-ban a palánkban 502 magyarral szemben 130 német volt. Ugyanígy nem gondolván a tisztán magyar céhek működésére, a töredékes adatokból sietve levonja a következtetést : „Das Zunftleben trug einen fast rein deutschen Charakter", hogy azután német vándorszínészek szórványos szerepléséből megállapíthassa azt is, hogy a szegedi németség „a városi kulturális élet jelentős tényezője volt", az egész kritikát bevonva a „magyarországi németség zajtalan, azonban mélyreható kultúrmissziójának" mázával. Ez az egyoldalúság nemcsak a kritikai rovatban nyilvánul meg, hanem a cikkekben is. így Weidlein János tanulságos közleményében (Urkunden aus der Ansiedlungszeit der Gemeinden Balác und Csibrák (Tolnau) 1933. 79—88.) Kakasd faluról megemlékezve, szükségesnek véli magyarázatképen megjegyezni : „A kakasdi derék svábokról tudnunk kell, hogy ők voltak Magyarország lakói közül az elsők, akik az 1836-i országgyűlés engedélye alapján végérvényesen megváltották magukat földesuraiktól, gróf Festetichtől és a Bezerédjcsaládtól". Ez a kijelentés megfelel a tényeknek, de ugyanekkor még fontosabbakról hallgat. Csak a jobbágyokról szól, sőt cselekvő tényezőknek őket tekinti s ezt olvasva, a történetünkben járatlan aligha gondolhat arra, hogy ezt az esetet szoktuk a reformkorszak liberális köznemességének önzetlensége, humánus gondolkozása bizonyítékául felemlíteni. Azt hisszük, a nép történetének előtérbe állítása mellett nem szabad elhomályosulnia a felsőbb társadalmi rétegek szerepének sem, még akkor sem, ha nem oly köztudomású, történeti monográfiákban ismételten és nagyon részletesen megtárgyalt jelenségekről volna szó, mint Bezerédj István örökváltság-szerződése, amellyel ő jobbágyait tudatosan akarta jobb sorsba helyezni. Az egyoldalúság, ha már a történeti hűség rovására megy, túlságosan is nagy ár volna a német népi öntudat megerősödéséért. Ugyancsak félreértésre adhatna esetleg okot Pukánszky Bélának a XIX. századi magyar nemes nők műveltségéről elejtett megjegyzése. Hivatkozva Kazinczy Ferencné, Kisfaludy Sándorné és Bezerédj Amália német leveleire, valószínűnek tartja, hogy a XIX. századi magyar női műveltség története azt mutatná, hogy benne „a német szellemiség még a magyar nemzeti fellendülés korában is, mint az archeológus és művészetkritikus Pulszky Ferenc feleségének esete mutatja, túlsúlyban volt" (1933. 110.) Mi is osztjuk Pukánszky véleményét, hogy a levelezések átvizsgálása tanulságos volna ; helyes képet azonban csak az előzmények pontos ismerete alapján várhatunk. A kutatás körébe tehát annak megállapítását is fel kellene venni, hogy a XVII. században még magyarnyelvű levelezés vájjon milyen szellemi jelenségek, vagy minő korszellem hatása alatt adott helyet a latinnak, illetőleg a németnek ? Természetes, hogy ez nem tartozhat a Heimatsblätter sajátos feladatai közé, hanem a problémával a magyar tudományos köröknek kell foglalkozniok. Feltéve azonban, hogy a XIX. század elején a nemesség körében a női műveltség németül keresett megnyilatkozást, magától adódik az ellenvetés : Nagy Frigyes németségét aligha befolyásolta, hogy vonzódott a francia műveltséghez, hogy franciául írta leveleit s így a magyarság fogalma is — várhatólag — sokkal összetettebb, sem-