Századok – 1934

Értekezések - MÁLYUSZ ELEMÉR: Három folyóirat 45

HÁROM FOLYÓIRA*. 55 hoz. Még pedig — ha jól értettük szavait — egyrészt a szomszédos Ausztria, másrészt az ország határain belül élő németség, a Deutschungartum, amely a humuszt is megteremtette az újabbkori magyar kultúra ki virágzásához. Bleyer e felfogásának az igazságot kereső tudós meggyőződésével és népe iránti lángoló lelkesedéssel adott kifejezést. E vonások hirdetőjük iránt őszinte tiszteletet parancsolnak, hiszen csak sajnálhatjuk, hogy ugyanilyen fokú érzelmek nem ismerhetők fel tudományos életünk valamennyi munkásánál, mivel nálunk azokat vagy keleties indifferentizmus, vagy rég korszerűtlenné vált europaerkedés altatja el. Bleyer teóriájával egyébként, nagyon helyesen, csak irányt akart mutatni a nyomába lépőknek. S amíg kutatási lehetőség gyanánt fogják követői tekinteni a barokkelőtti Bécs magyarországi kisugárzásáról, vagy a magyarországi németség humusz-szerepéről vallott felfogást, nem is lesz baj az egyoldalúságból. Mi meg vagyunk győződve, hogy csak a Habsburg-monarchia sajátságos szervezete tette lehetővé Bécs XVIII. századi domináló szerepét s következőleg, ameddig az önálló magyar kultúra mohácsi vésze — jóval 1526 után — el nem érkezett, addig a császárváros hatása minden mást háttérbe szorító nem is lehetett. Ugyanígy azt hisszük, hogy a magyarnyelvű városi lakosságnak is nagyobb szerepe volt, mint azt a mai közfelfogás tartja. Mindennek felderítése, az adatok feltárása, feldolgozása, újszemléletű elrendezése azonban — természetesen — a magyar tudományos szervezetekre vár s ha a Deutsch-ungarische Heimatsblätter agitációja nyomán megindult volna az intenzívebb és modern magyar munkálkodás, meggyőződésünk szerint a mult pontosabb megismerésének éppen Bleyer örült volna a legjobban. A folyóirat füzeteinek olvasása közben azonban komolyabb aggodalmaink is támadnak. Tartunk attól, hogy a külföldi olvasó, aki nem ismeri a magyar történelmet, nemcsak egyoldalú képet nyer rólunk — ami még a folyóirat speciális iránya következtében érthető volna — hanem tévését, is. Kissé bántóan hat a kritikai rovat egyoldalúsága. Ez a rovat, igen helyesen, minden munkát, cikket számon tart, amelyben csak szó esik a magyarországi németségről s a lelkiismeretes utánjárás eredményeképen olyan gazdag, hogy — be kell vallanunk — hasonló a magyar történeti kutatás számára az utópiák közé tartozik. Ez ismertetések, bírálatok azonban a felsorolt müvekből kizárólag a németségre vagy a német hatásra vonatkozó részeket emelik ki, sőt azokat fokozottan alá is húzzák, úgy hogy a magyar olvasónak a „német kultúrmisszió" folytonos hangoztatása láttára azzal a nyomasztó érzéssel kell a füzeteket kezéből letennie, mintha a magyarság önálló cselekvésre szinte képtelen elem lett volna, amelyet vagy kizárólag a németek vezettek, vagy legalább is rászorult azok együttműködésére és segítségére. Tanulságos a megítélés módjára Jenőfi Éva disszertációjának (Adatok a szegedi német telepesek és céheik történetéhez.) ismertetése. (1932. 362—3, Bäsch Antaltól.) Az értekezés szorgalmasan összeszedte a szegedi németségre vonatkozó XVIII—XIX. századi adatokat, a magyar céhekre vonatkozókat azonban magától értetődően elhagyta, (i. m. 29. 1.) a részletfel-