Századok – 1934

Szemle - Sólyom Jenő: A magyar vámügy fejlődése 1519-ig. Ism.: Pleidell Ambrus 465

SZEMLE. 465 megállapításai nem mások, mint elődei gondolatainak lelkiismeretes pontossággal összeállított idézgetései. Ha tehát a kor pedagógiai eszmevilágát szeretnénk megismerni, nem Sk. könyvét fogjuk első sorban kezünkbe venni. Ezzel szemben nagyon értékesek azok a magyarázgatások, amelyeket a „Jagelló hercegek neveltetése" c. fejezetében foglal össze, mert azok már történeti értékeket tartalmaznak és itt Sk. önálló utakon halad. Magyar szempontból különösen hasznosíthatók az I. Ulászló nevelésére vonatkozó megállapítások. Szépen megrajzolja a herceg nevelőjének, Zbigniew Olesnicki kancellárnak nagy hatását, akinek érdeme, hogy a fiatal, már 6 éves kora óta tanított herceg megtanult szépen írni, latinul jól, görögül kevéssé beszélni. Dlugosz különösen fontosnak tartja kiemelni a herceg nagy érdeklődését a politikai élet iránt, friss szellemének azonnali reagáló képességét. Szintén közelről érint bennünket II. Ulászló gyermekkora ; az ő nevelője Dlugosz, majd később Kallimachos volt, akiknek munkáiból kiviláglik a gyermek nagy elmélyedő természete, szeretete a bölcselkedés iránt, szentimentális érzékenysége, tartózkodó kedvetlensége a politikától. Ékes szónok volt — mint nevelői írják — de idegrendszere nem bírta a mozgalmasságot, a változásokat : egy-egy problémával hosszasabban szeretett foglalkozni. Megérteti velünk e jellemzés a gyermek Ulászló későbbi szerepét, a magyaroktól ráruházott „dobzse" jelző pszichológiai hátterét is. Az Ulászlók jellemzésén kívül megismerjük e könyvből Sándor, I. Zsigmond, Zsigmond Ágost, — majd közvetve II. Albert leányának, Erzsébetnek, Bona királynőnek egyéniségét is, ezek azonban magyar szempontból érdektelenek. A könyvet letéve, megelégedést érzünk, mert az utolsó Jagellók jellemrajza kárpótol az általános korrajz rógiszerűsége miatt is. Komoróczy György. Sólyom Jenő: A magyar vámügy fejlődése 1519-ig. Budapest, 1933. 8°". 216 1. Történeti tárgyú munkának két célja lehet. Vagy valamely részletkérdést kíván megoldani, esetleg előbbrevinni, vagy pedig az eddigi kutatás eredményeit akarja a szakemberek számára a további problémák kijelölésével, az olvasó közönségnek pedig tájékozódásul és okulásul összefoglalni. S.-nak, dolgozata tárgya szerint, e két feladatot együttesen kellett volna megoldania ; sajnos, egyik sem sikerült neki s megfelelő felkészültség hiányában könyve a jószándékú, szorgalmas dilettáns munkájánál nem lett egyéb. A középkori magyar vámügy fejlődésvonala helyett csupán mozzanatokat ad, de ezek olvasása közben is nem egy helyütt meglehetősen zavarólag ható téves fogalmakkal találkozunk. A harmincadról például azt írja, hogy „a középkorban ,tricesima' volt mindazon vámoknak a neve, melyet az ország határán és annak belsejében a XIII. századig szokásjog folytán szedtek", holott Domanovszkynak a harmincadvám eredetéről szóló tanulmányából is világos, hogy ilyesmiről szó sem lehet. Még kevésbbé áll meg azonban szerzőnek ezt követő az az állítása, hogy „а XIV. század végén már egyes városok, nemesek, papok, később köztisztviselők (!) is megkapták a harmincadszedós jogát" (13. 1.). A harmincad •— eltekintve legelső formájától, a királynéi harmincadtól — kialakulásától kezdve mindig királyi jövedelem volt, amelyet a király bérbe adhatott, vagy elzálogosíthatott s a bérlet vagy zálog tartama alatt az illető harmincadhivatal jövedelmét a bérlő vagy zálogos szedte, a harmincadhivatal maga azonban továbbra is királyi maradt. Egyetlen esetet sein tudunk s kétségtelenül S. sem tud felhozni arra, hogy a király valamely harmincadhivatalt eladományozott vagy valakinek harmincadszedési Századok. 1934. IX—X. 30