Századok – 1934

Történeti irodalom - Lukcsics Pál: XV. századi pápák oklevelei. I. k. V. Márton pápa. Ism.: Tóth László 426

TÖRTÉNETI IRODALOM. 427 átnézésétől és magyar adatainak regesztázásától. Ezzel L. megint csak növelte a nem teljes oklevélkiadványok sorát, amelyeknek végzetesen nagy száma a Századok egyik kritikusának (1922. 563—8. 1.) megállapítása szerint a magyar középkor történetére vonatkozólag lehetetlenné teszi az eredményes munkát s „addig az egész középkorról oly naiv marad hitünk, hogy az utókor megmosolyog bennünket érette". L. a kutatásnak ezen saját maga által indokolatlanul megezűkített határain belül összesen 1453 magyar vonatkozású regesztát közöl V. Márton pápa uralkodása idejéből. Zsigmond kora ez, amidőn élénk a politikai és egyházpolitikai kapcsolat Róma és Magyarország között, de ez a virágkora a magyar protorenaissancenak is, amelynek itáliai vonatkozásait és az egyetemes renaissance-mozgalomhoz való viszonyát éppen Horváth Henrik római kutatásai tárták fel (v. ö. Siena ed il primo rinascimento ungherese. Roma, 1925). Csak természetes tehát, hogy L. regesztái gazdag és változatos anyagot szolgáltatnak a kor egyház- és társadalomtörténetéhez, de bőségesen gyarapítják egyházi helytörténelmi és családtörténeti ismereteinket is. Más kérdés, vájjon L. közlési módszere mennyiben felel meg a ma felállítható tudományos követelményeknek. Egyik bírálója (Levéltári Közlemények. Í932. 140—5. 1.) erősen kifogásolja a kiadó által készített latinnyelvű regeszták nyelvi szerkesztését, valamint azok sok esetben túlhajtott rövidségét is. A bíráló szerint jobb lett volna Bossányi Árpád módszerét követni, aki az avignoni pápák magyar vonatkozású supplicatioit kivonatos közlés formájában adta közzé (Regesta supplicationum, I—II., Bp. 1916-—8.). Nézetünk szerint L. regesztáinak alapvető hibája, hogy nem egységesen keresztülvitt elvek szerint készültek. L. maga mondja (27. 1.), hogy a Repertórium Germanicum 1897-ben Robert Arnold gondozta bő szövegű IV. Jenő regeszta-kiadása, vagy pedig VII. Kelemen avignoni ellenpápa Emil Göller készítette s 1916-ban megjelent, szinte indexrövidségű supplícatio-kiadása állott előtte mintául (v. ö. Századok, 1922., 586—8. 1.). Azonban, mint írja, egyik mód se felelt meg teljesen a magyar kiadvány céljának, ezért L. Arnoldéinál rövidebb, de GöŰeréinél terjedelmesebb regesztákat készített, amelyeket a külföld tudományos érdeklődése miatt közölt latin nyelven. L.-nak, ha már helykímélet miatt le kellett mondania a terjedelmesebb kivonatos közlésről, kétségkívül helyesebb lett volna, ha a Göller-féle, gyakran siglaszerűen rövidített közlési módot választja, viszont a közölt anyag értékelését, eddigi tudásunkba való szerves beillesztését az ugyancsak a Gölleréhez hasonló mintaszerű tanulmány keretében végezte volna, amelyet szintén kellett volna latin nyelven is publikálni. Egy, a jelenleginél lényegesen bővebb, minden fontosabb problémát módszeresen tárgyaló bevezető tanulmány mellett, nemcsak a bővebb regesztákról mondtunk volna le, de bizonyos mértékig feleslegessé váltak volna azok a tárgyi jegyzetek is, melyeket méltán nélkülöznek a kötet használói s amelyeket csak részben