Századok – 1934

Értekezések - PLEIDELL AMBRUS: A magyar várostörténet első fejezete I. - 276

A MAGYAR VÁROSTÖRTÉNET ELSŐ FEJEZETE. 281 különböztette.1

Pedig Spalatói Tamás értesüléseit elég jó forrásból meríthette. Azt hisszük, nem szorul bővebb bizonyításra, hogy ezek a latinok voltak Anonymus dunántúli rómaiai. El sem képzelhető, hogy a külföldi, párizsi iskolázottságú névtelen jegyző, akinek főleg Nyugat-Európa földrajzi viszonyaival tisztában kellett lennie, — az 64. fejezetben például Lotharingiáról és Franci orientalesről, az 55-ben pedig Bavariáról, Alemanniáról, Szászországról és Lotharingiáról, majd Franciáról és Galliáról beszél, — rómaiakat szerepeltetett volna a Dunántúl honfoglaláskori népei között, ha annak semmi alapja sem lett volna. Mint Pannóniától délre és nyugatra, ugyanúgy éltek a magyar honfoglaláskor és azután is hosszú ideig római népmaradványok Pannónia területén. A magyar nyelv az olasz szavat ezek. jelölésére használta először. Mint már említettük, ez a szó a kaj-horvát, szlován nyelvből került a magyar nyelvbe s legalább is X—XI. századi átvétel lehet.2 A magyar tehát még abban az időben, amikor itt flandriaiaknak, vallonoknak, sőt német telepeseknek nyoma sem volt, a Pannóniában lakó szlovénektől tanulta ezt a szót, akik így nevezték a közöttük élő rómaiakat, mint ahogy így nevezték a déli szlávok a dalmáciai latinokat. Ezek a dunántúli latinok tartották fenn és hozták a magyar nyelvbe például a Zala, Marcal, Arabona rómaikori neveket, melyekről a nyelvészek csak azt tudták bizonyosan megállapítani, hogy honfoglaláskori átvételek és sem németek, sem szlávok nem közvetíthették.3

Azt hisszük, a dunántúli latinok használták nálunk először a gyepű elnevezésére a clausa, klus, kolos szavat is, akárcsak hasonló értelemben az alpesi latinok.4 A pannóniai rómaiságnak a honfoglalásig való kontinuitását bizonyítja az antropológia is. A Dunántúl déli részén, Baranyában, Somogyban, Zalában szétszórva, a nyugati határszél felé kissé gyakrabban, így főleg Sopron és Moson megyékben még ma is találkozunk egy alacsony termetű, barna színű s hosszas fejű rassz-elemmel, amely nem más, 1 Mon. Slavorum merid. XXVI. 172. 1. V. ö. u. o. 118., 203—4. 1. 2 Melich J. : A tővégi magánhangzókról. Magyar Nyelv, VI. (1910.), 16. .1, A magyar nyelv szláv jövevényszavai. U. о. VI. (1910.), 339. 1., Horger i. m. 175. 1. 3 Melich J. : Adatok hazánk honfoglaláskori s X—XII. századi helyneveinek értelmezéséhez. Magyar Nyelv, II. (1906.), 102., 105. 1. és A honfoglaláskori Magyarország 379., 410. kk. 1. 4 V. ö. ezzel szemben Karácsonyi : A vallon olaszok Erdélyben. Magyar Nyelv, XXI. (1925.), 22. kk. 1.