Századok – 1934
Értekezések - RÉVÉSZ IMRE: Szempontok a magyar „kálvinizmus” eredetének vizsgálatához 257
262 RÉVÉSZ IMRE. A tudományos szabatosság érdekéből tehát legajánlatosabb a „kálvinizmus" terminust a magyar történet vonatkozásában teljesen mellőzni — még a kezdetek vizsgálatánál is, annálinkább a későbbi fejlődés kutatásánál. 2. Hogy állunk mármost ama bizonyos „krypto-kálvinizmus"-sal, amely a wittenbergi egyetemen a Luther halálát követő három évtizedben uralkodott s melynek az Asztalostól főként a Zoványi kutatásai alapján módosított Pokoly-féle megállapítás szerint a református irány magyarországi elterjedésében, nem ugyan alapvető, de jelentős része volt ? Melanchthonnal és Wittenberggel kapcsolatban a „kálvinizmus" elnevezésnek egy még sokkal lefokozottabb értelmét alkalmazhatjuk csupán, mint amilyen értelmezését magyarországi vonatkozásban használhatjuk. Itt ugyanis a „kálvinizmus" csak azt jelenti, amit e kifejezés legelső forgalomba hozói : a Kálvint eretneknek tartó, Róma baloldali ellenképének tekintő, száz vagy annál is több százalékos lutheránus teológusok értettek rajta. Oszerintük kálvinista volt az, aki Kálvinnak egyik vagy másik jellegzetes tanát, legelsősorban az úrvacsoratant, azután pedig különösen a predesztinációtant elfogadta és többé-kevésbbé nyíltan hirdette, tekintet nélkül arra, hogy a Kálvin tanrendszere és egész szellemisége egyéb irányban mennyire befolyásolta — ha ugyan egyáltalán befolyásolta — az illetőt,1 A Lutherepigonok és Kálvin között legelőször az úr vacsora tanban csattant ki az ötvenes évek folyamán a nyílt ellentét. És Melanchthonnak s a lutheri teológia őt követő balszárnyának azért kellett a titkos kálvinizmus gyanúja alá kerülnie, mert a Praeceptor Germaniae a genfi prédikátorral nemcsak sírig tartó személyes barátságban állt, hanem úrvacsoratanát sem látta a Lutheréval oly merev ellentétben állónak, aminőt a lutheri jobbszárny vélt felfedezni a két tan között. Melanchthon, akiben a humanistát a Luther óriási személyes befolyása csak háttérbe szorította, de le nem fojthatta, a nagy wittenbergi halála után sokkal szabadabban nyilváníthatta a humanista teológiai gondolkozással való benső rokonszenvét, több ponton egységét. Ez volt az alapoka annak, hogy a „Hoc est corpus meum" igének legközelebbről a humanizmusból eredő képes, metonymikus magyarázatát, amely a helvét reformátori iránynak annyira egyetemes jellemzője, nem volt hajlandó oly ridegen elvetni és eretnekségnek bélye-1 L. idevonatkozólag „A kálvinista Róma" c. tanulmányomat
