Századok – 1934
Szemle - Scheiner; Andreas: Die Sprache des Teilschreibers Georg Dollert. Ism.: Pukánszky Béla 243
SZEMLE. 243 legkiválóbb középkori magyar festőnk. M S mester képei a magyar formaképzés legegyénibb termékei. E piktorunk nemcsak a részletekbon virtuóz, hanem a kompozíció megszerkesztésében is. Hatásos és nagyszabású művésze és ábrázolója a fojtott nyugtalanságnak és a kirobbanó szenvedélynek. Az ábrázolások követelménye és hangulata szerint sokszor szélesen dekoratív, túlfűtötten gazdag, vagy éppen monumentális. Bár középkori festőművészetünk emlékei nagy hézagosságokkal maradtak reánk, e hiányok ellenére is G.-nak teljes egészében sikerült visszaadni régi művészetünk egykori nagyságának fényét, Mihalik Sándor Scheiner, Andreas : Die Sprache des Teilschreibers Georg Kollert. Beitrag zu einer Geschichte hermannstädtischer Geschäftssprache. Archiv des Vereins für siebenbürgische Landeskunde X. F. 47. k. (1933.) XXVI+ 80—207.1. Sch. hatalmas tárgyi apparátussal és tiszteletreméltó nyelvészeti iskolázottsággal készült dolgozatában a nagyszebeni hivatalos nyelv kialakulását vizsgálja Georg Dotiert hagyatéki írnok és a városi kancellária több más alkalmazottjának iratai alapján ; megállapításai -— tekintettel Nagyszeben kulturális befolyására és irányító szerepére — nagyjából az egész erdélyi szász nyelvterületre érvényesek. A munka szervesen kapcsolódik Schullerus Adolf hasonló irányú kutatásaihoz (Prolegomena zu einer Geschichte der deutschen' Schriftsprache in Siebenbürgen. Archiv : N. F. 34. kötet, — Luthers Sprache in Siebenbürgen. Nagyszeben, 1923.) Már Schullerus megállapította az 1522 és 1536 között összeállított medgyesi prédikációs könyv, valamint az ágostai hitvallás körül keletkezett viták irodalmi emlékei alapján, hogy a reformáció hatásaként a latin helyébe lépő német nyelv nem azonos az úgynevezett Luther-i irodalmi németséggel, hanem az egyes erdélyi szászlakta vidékek nyelvi sajátosságait kiegyenlíteni törekvő normalizált „irodalmi" nyelvjárás. Sch. most nyomon követi ennek a nyelvjárásnak, a szászok között egyedül élő német nyelvnek a további életét, főképen az 1600 körüli években — erre az időre esik Dollert és társainak hivatali működése — majd nagy vonásokban megrajzolja a fejlődés vonalát 1666-ig, amikor Tröster János „Das Alt und Neue Teutsche Dacia" című művében először választja külön tudatosan az erdélyi szász nyelvjárást az újfelnémet irodalmi nyelvtől és élesen állást foglal a nyelvjárás írásbeli szereplése ellen. Innen kezdve azután a német nyelvművelő törekvések és Opitz hatása alatt mindinkább előtérbe lép az újfelnémet irodalmi nyelv anélkül azonban, hogy a nyelvjárást az írásbeli érintkezésből teljesen ki tudná szorítani. Sch. az „irodalmi" nyelvjárás elterjedését elsősorban azzal magyarázza, hogy amikor Honterus reformjai révén az anyanyelv rövid idő alatt jelentős szerephez jutott, lényeges művelődési különbség volt a falu és város között s ez a körülmény arra késztette az értelmiséget, hogy az „új" nyelvnek az iskolába és az egyházi igazgatásba való bevezetésében engedményeket tegyen a falu javára. Ezenkívül azonban Sch. egyéb következtetést is fűz az „irodalmi" nyelvjárás sajátosságainak ismertetéséhez ; szerinte ez a nyelvjárás táplálta és erősítette a 17. század első felében kialakuló szász autóchtonság elméletét s viszont ez az elmélet segítette elő a nyelvjárás további fennmaradását. Ha Sch.-nek kissé homályos fejtegetéseivel nem is értünk teljesen egyet, — úgy látszik, nem áll kellő kritikával az autochtonsás elméletével szemben — annyi bizonyos, hogy az „irodalmi" nyelvjárás további szűkebbkörű életében is a szász specifikum hordozója lett, sőt, amikor a 19. század végén a politikai élet hullámzásaiban a nagynémétséggel 16*
