Századok – 1934

Történeti irodalom - Martin; Alfred: Soziologie der Renaissance. Ism.: Huszti József 233

249 TÖRTÉNETI IRODALOM. 22!) 22!) tató, hogy a legfőbb vonalak nagyjában ugyanazok, amiket Burckhardtnak immár klasszikussá vált munkája megrajzolt : ez is mutatja, hogy az ilyen munkák mennyire nem tudnak elavulni. Ha általánosítani akarnánk, nem lenne igazságtalan egy olvan formula, mely szerint M. tulajdonképen Burckhardt legfontosabb tételeit foglalja rendszerbe s ahol a rendszernek, mint eszmekonstrukciónak a hiányai szembeötlők, ott kiegészítéseket ád. A kiegészítő fejtegetések között vannak elsőrangú részletek. Felejthetetlen például az a néhány lap Machiavelliről, a korszak Oswald Spengleréről, a racionalizmus romantikusáról, aki érzi a bukást, de még hisz a megújulás lehetőségében. Kitűnő az a fejezet is, amelyben a reformációt, mint a renaissance reakcióját és — társadalomfejlődési szempontból — mint a középkornak közvetlen folytatását mutatja be. Az ilyesfajta konstrukcióból a történész még akkor is tud használható elemeket gyűjteni, ha esetleg az egésszel nem ért egyet, mert olyan összefüggésekre irányul rá a figyelme, amelyek egyébként az anyagból nehezen bontakoznak ki. A bizonytalanság érzete ott kezdődik, amikor M. a konkrét történeti adottságot mindig ötletesen ugyan, de alkalmilag fölötte merészen kezdi hiposztazálni : amikor például a kapitalizmus szellemével (time is money !) hozza összefüggésbe a toronyórák elszaporodását az olasz városokban a XIV. századtól kezdve, mintha bizony a terménygazdálkodásban élő embert az idő múlása nem érdekelte volna ; vagy amikor a számokba foglalható világkép kialakulását, a számszerűen exakt természettudomány kifejlődését a pénzgazdálkodással magyarázza ; vagy amikor Luca Signorelli akt-ábrázolásait párhuzamba állítja a demokratikus tendenciájú humanitas-eszmével s Poggionak a nemesség ellen folytatott polémiájával abból a felfogásból kiindulva, hogy az akt az emberi egyenlőség gondolatát, a rendi különbségek semmibevételét jelenti s csak mellékesen utalva a szerintem döntő fontosságú antik hatásra ; vagy amikor a humanisták és a kapitalisztikus polgárság összeköttetését a pénz és az intellektus immanens-objektív stílusrokonságával is magyarázza ! Bevallom, hogy ezekben a magasságokban alacsonyabb földi régiókhoz szokott szervezetem fölötte ritkának találja a levegőt s önkéntelenül a tények oxigénje után kapkod. Külön figyelmet érdemelnek a humanistákra vonatkozó részletek. M. itt tudtommal elsőnek vállalkozik arra a feladatra, hogy a tollából élő laikus tudós-író társadalmi réteget, a renaissancenak ezt a legsajátosabb termékét szociológiai szempontból vizsgálat alá vegye. Miután megállapítja, hogy a latinul író, tehát már emiatt is meglehetősen elszigetelt s az egyébként is széthúzásra hajlamos humanisták társadalomformáló ereje meglehetősen gyenge, rámutat arra az alapvető jelenségre, hogy elsősorban a városi polgársághoz kénytelenek gazdaságilag csatlakozni : ennek a feltörekvő rétegnek a kíséretét alkotják, a hírnevét harsonázzák, az ideológiáját formálják. Ez az összeköttetés azonban — mivel fölötte kiszámíthatatlan egyéniségek-