Századok – 1934

Történeti irodalom - Martin; Alfred: Soziologie der Renaissance. Ism.: Huszti József 233

234 TÖRTÉNETI IRODALOM. 22!) viszont ott kacérkodik — Gerda Pickardt szorgalmának eredményeként — egy fölötte komolykodó „Soziologisches Schlagwörterverzeichnis' '. Ezek a megjegyzések egyáltalán nem azt jelentik, mintha a szerző célkitűzését nem akarnám elfogadni. Ugyancsak elfogadom az előszóban és a bevezetésben kifejtett egyéb praemissáit is. Elismerem tehát az absztrakt szociológiai szemlélet és kutatás jogosultságát, még inkább elismerem és hasznosnak tartom az egyes kiválasztott történeti korszakok szociológiájának kidolgozását, amikor a kutatás a történeti fejlődés folyamatában a tipikus jelenségek kidomborítását tartja a maga feladatának s például a renaissance egy szervalóságából általános érvényű elveket, minden polgári kultúra fejlődési törvényeit igyekszik kihámozni. Még inkább jogosnak tartom, lia M. a renaissanceot, ezt a kizárólag művészi szempontból annyiszor átvilágított korszakot most egy — szerinte — talán illúziót rabló szemszögből, a kultúrája mögött meghúzódó társadalmi realitás szempontjából veszi vizsgálat alá, Az ellen sem lehet kifogás, hogy a szerző módszerében Max Webert követve, a korszak úgynevezett szellemét keresi, amely minden alkalommal a gazdasági, politikai és kulturális vezető rétegek szellemével azonos s amelynek társadalmi feltételeit és funkcióját megrajzolni éppen a történetiszociológiai megismerés első és fő feladata. Abban is egyetértek vele, hogy a renaissance eredetileg olasz jelenség s tipikus vonásai a legtisztábban Firenzében tanulmányozhatók. Mint munkahipotézist feltétlenül helyeslem, hogy a szerző ez alkalommal a renaissanceban is továbbélő középkori elemeket ignorálva, csak az új dinamikus erőket, a pénzre és a felszabadult intellektusra támaszkodó, a középkori érték-piramist a szabad verseny, az egyéniség nevében felforgatni törekvő úgynevezett polgári elitet veszi figyelembe : ez annyit jelent, hogy nem társadalomrajzot kíván adni, tehát nyugodtan mellőzheti a fejlődést gátló statikus elemeket, hogy annál szemléletesebben kidomboríthassa a jövőt jelző, az líj társadalmat kialakító dinamikus energiákat. Mindezt helyesnek tartva és minden tekintetben a szerző célkitűzésének alapjára helyezkedve teszem meg további megjegyzéseimet. M. elismert történész-kutatója a renaissance korának, akinek például Coluccio Salutatiról írt kitűnő monográfiája (Coluccio Salutati und das humanistische Lebensideal. Ein Kapitel aus der Genesis der Renaissance. W. Goetz : Beiträge zur Kulturgeschichte des Mittelalters und der Renaissance. 23. k.) már több mint másfél évtizeddel ezelőtt jóhangzású nevet biztosított. Történeti tájékozottságában tehát — ami nagy szó — eleve feltétlenül megbízhatunk. Ez alkalommal azonban mégis az a benyomásom, mintha a szerző túlságosan magasra szállt volna fel, tehát túlságosan magasból, az absztrakciónak fellegvárából tekint le a földre. A ködbe vesző őrhelyről a legfőbb vonalakat talán még tisztán látja, de a részleteket már aligha. Megnyug-