Századok – 1933

Pótfüzet - TÓTH ZOLTÁN: A „gladius divinitus ordinatus” 481

[25] A „GLADIUS DIVINITUS ORDUSTATUS" 505 veget eléggé pontosan körülhatárolt időből, a XII. század első feléből származó átdolgozásnak minősítheti. Az egész idevágó korú forrásanyagban, úgy látom, ez a tarthatatlan Wipo-részlet képviseli az egyetlen, első pillantásra súlyosnak, sőt döntőnek látszó ellenérvet, mert ami a formulafenntartó kódexek korának pusztán külső íráskritika alapján történő meghatározását illeti, bizony be kell ismernünk, hogy stabilis eredmények eléréséhez ez a módszer egyelőre aligha segít. Waitz hatalmas szelleme mázsás súllyal nehezedik még a leghivatottabb kutatók tudatára is, ugyanakkor, mikor a véleményük felől megkérdezett bel- és külföldi szaktekintélyek között egyetlenegy sem akadt, ki a Waitz által a X. század végére keltezett s annyira kiemelt 141. számú kölni kéziratot külseje alapján a XI. század alkonyánál régibbnek ítélte volna. Több, mint háromesztendős kutatómunkám egész ideje alatt állandóan ennek a senki által jobban nem tisztelt nagy egyéniségnek az irodalmi hagyatékába ütköztem. Láttam, hogy mindenki az ő nyomán jár, az ordómeghatározásokat illető munkájának érdemes, bár hozzá bajosan hasonlítható örököse, E. Eichmann is. Azért minden igyekezetemet a Waitz elleni érvelés és adatgyűjtésre fordítottam, mindig az ő argumentumai lebegtek a szemem előtt, követőit az ő sorain keresztül figyeltem s ami a célt illeti, azt hiszem, általában nem is cselekedtem helytelenül. Eichmannal szemben is megelégedtem pl. Quellensammlungjában adott eredményeinek áttanulmányozásával, miután egyedül ebből is megállapíthattam, hogy a Waitz megszabta keretekből, ami a lényeget illeti, kilépni nem hajlandó. Ez esetben azonban mégis kivételt kellett volna tennem, — ezt Bartoniek kétségkívül jogosan állapítja meg —, s a római formula eredetéről írott dolgozatát mindenesetre bele kellett volna foglalnom vizsgálódásom körébe. A római formula német származására más úton nélküle is rájöttem, de bizonyára idéznem kellett volna azt a tanulmányt, mely az íráskritika mellett a felkenés külsőségei alakulásának szempontját is segítségül hívja s íme — ha csak részletkérdésben is — azonnal letér a waitzi alapról. Tehát elvi igazolást szolgáltatott volna a magam eminenter tárgyi módszere mellett. Másrészt műve — ezt az önző szempontot csak most látom, de az igazság kiderítése szempontjából nem tarthatom közömbösnek —, a szerző szándéka ellenére, néhány igen jó érvet adott volna kezembe, saját állásfoglalásom alátámasztása mellett. Ezt a fogyatkozást a következőkben megkísérlem némileg helyreütni.