Századok – 1933

Pótfüzet - TÓTH ZOLTÁN: A „gladius divinitus ordinatus” 481

-£17] A „GLADIUS DIVINITUS ORDINATUS", 487 tehát egészen légüres térbe téved, ha ezen a címen akarja Szent István koronázását s a német formulát összekapcsolni. Ettől ugyancsak élhettek volna akkor az Egbert-szöveggel is. Lássuk, nem lehet-e az utóbbit több valószínűséggel gyanúba fognunk ? Szent István koronázásáról, sajnos, olyan keveset tudunk, hogy az akkori szertartást valamelyik ismert ordóval aszszociálni nagyon nehéz és kényes feladat. De némileg megkönnyebbül, ha sikerül az egykorú német gyakorlatról valamennyire tiszta képet szereznünk. Ezen a fokon vissza kell tehát idéznünk, amit az 1002-iki német hatalomátadásról hallhatunk, mely, mint hangsúlyoztuk, a szent lándzsa képében történt. Ac deinde — folytatja Thangmar és idézi Bartoniek — rite omnibus peractis cum maximo tripudio universorum . . . illum . . . unxerunt.1 Világos, mondják a lándzsaordó ellen berzenkedő kutatók, hogy itt két aktusról, egy világiról (lándzsaátadás) s egy egyháziról (felkenés) van szó s csak ez utóbbi nyert helyet az egyházi eredetű német formulában, mely tehát a lándzsa kétségtelen szerepe ellenére is lehet ilyenformán III. Ottó korából eredő. íme, a magyar koronázásnak is vannak és pedig igen nevezetes részei : a kardvágás, az aranysarkantyús vitézek felavatása, sőt maga a koronázási eskü is, melyeknek semmi nyomuk a magyar koronázás egyházi szertartásait szabályozó XV. századi, sem pedig a XVI. századtól irányadó, Pontificale Romanum-béli formulákban (Bartoniek). Ez mind igaz és vitathatatlan. De e szertartásrészletek egyike sem állítja, s nem is állíthatja önmagáról, hogy a hatalomátadás ténye benne összpontosulna, amint erősíti azt Thangmar a szent lándzsáról. Mindezek a formulának, hogy úgy mondjam kapcsolt részei, melyek végrehajtása, legalább is eredetileg, nem királykreáló jellegű. Még a koronázási eskü sem ilyen. S világos, hogy a szöveg, különösen miután a szertartásrend a Pontificale Roraanum-ba is felvételt nyert, petrifikálódott és önmagukban igen fontos részletek is csak a formulán kívül helyeződhettek el. A középkori magyar királyt nem a letett eskü avatta keresztény uralkodóvá, hanem a végrehajtott s a formulában szabályozott koronázási szertartás. Az ő kezében a korona vagy a lándzsa képviselte a lényeget, a X-—XI. századi német uralkodó birtokában pedig bizonyosan a lándzsa. Hogyan képzelhető, hogy éppen ez a jelvény ne lenne benne a formulában, sőt, hogy az előírás ugyanakkor 1 MG. SS. IV. 775. 1.