Századok – 1933

Szemle - Kampis Antal: A középkori magyar faszobrászat történetének vázlata 1450-ig. Ism.: Genthon István 465

SZEMLE. 465 vét és mint tapasztalatból mondhatjuk, megszeretteti hősét oly olvasóval is, aki nem olvasott semmit Széchenyiről, amióta az iskolát elhagyta. Ezért szívesen aláírjuk azt, amit H. Széchenyijéről Túri Béla mondott (Nemzeti Üjság, 1933. márc. 12.): „végre itt a nagy Széchenyiről egy könyv, melyet a nagyközönség mohón olvashat és végül magába szív valamit ennek a csodálatos magyar géniusznak és embertüneménynek, Széchenyi Istvánnak nagyságából." Angyal Dávid (Bécs). Szemle. Kampis Antal: A középkori magyar faszobrászat történetének vázlata 1460-ig. Budapest, 1932. 8°, 67 1., 9 képpel. Mióta Divald Kornél kezéből kihullott a toll, a magyar faszobrászat hatalmas, változatos és rendkívül érdekes birodalma újabb kutatókra vár. Á fel- л adatok, melyek e téren a mai generációra hárulnak, kétirányúak. Folytatni kell Divald eredményes munkáját, az emlékanyag rendszeres feltárását, ha a lehetőségek a leginkább tekintetbe jövő országrészek elszakítása miatt erősen meg is csökkentek, másrészről a modern műtörténet eszközeivel revízió alá kell venni az eddig ismertetett emlékeket, összeállítani fejlődéstörténeti sorukat, átrostálni őket kvalitás szempontjából, rámutatni külföldi és belföldi kapcsolataikra. Divald a nyersanyagot szedte össze és publikálta, nem törődött annak pontos meghatározásával, az ő munkájának el nem múló érdeme nem a feldolgozás, hanem a felkutatás és megmentés. Nem véletlen, hogy két főműve, Szepesmegye művészeti emlékeivel és a szárnyasoltárokkal foglalkozó könyvei topografikus beosztásúak. Nagy örömünkre szolgálhat, hogy a munka e téren nem maradt abba s az első fecske, mely e tárgykör egén megjelent, közeli tavaszt ígér. K. könyve ugyan egyelőre csak a faszobrászat legkorábbi emlékeivel foglalkozik, de az eddig írottakból is kitetszik, hogy a továbbiak anyagát is összehordta s a feldolgozás tovább haladhat a maga útján. Terjedelmes bevezető fejezete a művészet és a gazdaságtörténet szoros kapcsolataival foglalkozik, ahol a határmenti városokat -—- melyek a faszobrászat szempontjából leginkább jönnek számba — s azoknak fejlődését a gazdasági kedvezményekből s az autonóm polgári szervezetekből vezeti le. Ezeknek a városoknak művészete német hatás alatt virágzott, míg az ország belsejében levő városok a falaik között élő kisebb-nagyobb főpapi vagy főúri udvarok nyomása folytán nem oly öntudatosan polgáriak s művészetük inkább olaszos, mint németes. K. gondolata egyelőre csak hipotetikus értékű, de máris sok nyomós érv támogatja, így elsősorban főuraink határozott vonzódása az olasz művészethez, vagy az ország központibb fekvésű városainak a megmaradt emlékekből ítélhető olaszos stüusa. Nem szabad azonban elfeledni, hogy éppen ezeknek a városoknak szárnyasoltár-sorozata, mely a középkori festészet és faszobrászat hordozója volt, nyom nélkül megsemmisült. Ettől eltekintve K. elmélete sokkal történetibb szellemű és hihetőbb, mint Divaldé, ki utolsó műveiben a Felvidék valamennyi jelentős alkotását Budáról származtatta. A korai magyar faszobrászat emlékei meglehetősen gyérek. Román ízlésű alkotás mindössze egyetlen egy található közötte, a pozsonymegyei Máriavölgy kegymadonnája, melyet eddig gótikus alkotásnak tartottak, de K.-nak kétségtelenül sikerült beigazolni, hogy 1260 körül készült. Ezzel szemben az esztergomi Keresztény Századok. 1933. IX—X. 30