Századok – 1933
Szemle - Koch Nikolaus: Monographie der Gemeinde Lovrin. Ism.: Eperjessy Kálmán 104
szemle. 105 kezesek tudománytört éneim i visszapillantással kezdődnek, bő irodalmat adnak s így bevezetőnek is kiválóan alkalmasak amellett, hogy számos ponton hatalmasan előrelendítik a kutatást. Mi itt csak az általános históriában értékesíthető érdemeikre mutatunk rá. Az első tanulmány Franz Schultz műve, Die philosophisch-weltanschauliche Entwicklung der literarhistorischen Methode, a kérdést egész széles körben tárgyalja s különös érdemét abban láthatjuk, hogy rámutat Herder nagy szerepére a szellemtörténelem alakulásában, valamint arra, hogy a XIX—XX. század mindkét irányának, a pozitivizmusnak és ideálizmusnak egyaránt, csírái már a XVIII. században világosan felismerhetők. Hasonló problémát tárgyal Max Wundt Literaturwissenschaft und Weltanschauungslehre címen. Dilthey világnézettípusait egészíti ki. De még ezt a skémát is lehetne bővíteni és komplikálni. Igen tanulságos a historikus számára Walter Muschg cikke, Das Dichterporträt in der Literaturgeschichte. Az egyén és a kultúra meg a történet viszonyára vonatkozó felfogások különböző típusait írja le és történeti jelentkezéseikkel példázza őket. Tanulmánya végén biográfiai elveit adja elő, s ezek maguk önálló megbeszélést érdemelnének, bár alig lehet hozzátennivalónk. Herbert Cysarz, Das Peroidenprinzip in der Literaturwissenschaft, a köztörténelemnek is egyik legsúlyosabb problémáját fejtegeti. Ő ugyan élesen szétválasztja az eseménytörténelmet és a szellemtörténelmet, de azért azok számára is sok elmemozdítót mond, akik nincsenek e tekintetben egy véleményen vele, bár távolról sem csupa eredeti felfedezést, mint az szokásos agresszív, rapszodikus, gúnyosan fölényes vitatkozó modorából képzelhető volna. Vizsgálatainak az az eredménye, hogy az egyéni alkotások tovább élnek és hatnak s így a szellemi világ roppant bonyodalmas egysége áll elő, mely csak egy igen mélyértelmű periodizáló elvvel rendszerezhető s ez az elv nem adhat elsőséget sem egyik, sem másik történeti tényezőnek, a periódusokat pedig nem mechanikusan, hanem individualisztikus szemlélettel állapíthatja csak meg. A korszakokat nem szabad úgy képzelni, hogy azok maradék nélkül felváltják egymást, hanem, hogy a kultúra minden alkotása mindig I jelenvaló, tehát régi korszakok szelleme is tovább hat a jelenben. Ezt a megfigyelést ő metafizikai áttétellel értékesíti : a művészi alkotásnak abszolút, mindig jelenvaló létet tulajdonít, míg a köztörténeti eseményeknek csak egyszeri létet, mely kauzális sorba illeszkedik. Vitára itt nincs hely. Megfigyelése azonban hasznosítható, ha elméletét nem osztjuk is. Hiszen értékmérő, ethikai norma a „Handelsgeschichte "-re is alkalmazható s akkor az sem egyszerű „Wirkungszusammenhang", hanem „Ewig-Dauer". Másfelől a műalkotásokat is szemlélhetjük mint eseménysorozatot. Cysarz összefoglaló, rendszerezett áttekintetését adja a periódizálás eddigi kísérleteinek, cikke végén pedig bibliográfiát, ez azonban korántsem teljes. A legjelentékenyebb tanulmány talán Julius Petersen-è, Die literarischen Generationen, mert ez az általános történelem területén is annyira előtérben álló probléma irodalmának és rendszerének első összefoglaló áttekintése és minden további vizsgálat számára alapvető. A „Zeitgeist" homályos fogalmát a generációval kívánja felcserélni. Megállapítja, hogy a generációk időtartama és váltakozásának ritmusa, valamint földrajzi és szociális kitérjeszkedésük tekintetében nincs mechanikus törvény s hogy a történelmi generáció korántsem azonos a biológiaival. Fejtegetéseinek pozitív részében pedig apróra kielemzi a történelmi generációt alkotó tényezőket. A történet fejlődését azonban korántsem veti alá egyszerűen a nemzedéktömegek egymásutánjának,