Századok – 1932

Történeti irodalom - Balla Antal: A legújabb kor világtörténete. Ism.: Balanyi György 345

348 történeti irodalom. 348 a szerző (17. 1.). X. (sic) Pius pápát a csalhatatlansági dogma szerzőjének mondja s a kultúrharcot már 1880-ban befejezettnek veszi (22. 1.). A kiegyezés művét egészen szélsőbaloldali álláspontról ítéli meg s úgy tünteti fel, mintha alkotmányunkat kizárólag az uralkodó jóvoltából kaptuk volna, melyet az bármikor visszavonhatott (33. 1.). Deák és Kossuth harcában feltétlenül Kossuth oldalára áll s azt állítja, hogy maga Deák is csak ideiglenes megoldásnak tekintette a kiegyezést (34. 1.). A tatár kánok ötszázéves oroszországi uralmáról beszélni óriási túlzás, mert valójában Batu kán ivadékai félannyi ideig sem uralkodtak (44. 1.). A boszniai okkupáció a monarchiának nem közel ezer főnyi, hanem, sajnos, 5185, a sebesülés következtében elhaltakkal együtt pedig 7418 halottjába került (52. 1.). A franciaországi botránykrónikában szereplő Wilson Grévy elnöknek nem unokaöccse, hanem veje volt (64. 1.). Báró Bánffy Dezső a miniszterelnökségben nem gróf Szapáry Gyulának, hanem Wekerlének volt az utódja (82. 1.). Battenberg Sándor fejedelemségét és Kóburg Ferdinánd megválasztását teljesen tévesen állítja be a szerző (85. 1.). A hármasszövetségi szerződést olasz részről nem Crispi, hanem Mancini kötötte meg (86. 1.). A Berlin—Bagdad koncepciót nem csupán az angolok fantáziája és rosszakarata szülte (108.1.). Kossuthot a nemzetiségi kérdés megítélésében csak az elfogultság állíthatja Széchenyi és Deák mellé ; hiszen közismert róla, hogy 48 előtt ő volt a magyarosító politika legsovénabb képviselője (149. 1.). Alig hihető, hogy Izvolszkij Buchlauban csak színleg egyezett volna bele az annexióba (161. 1.). Az sem áll, hogy Olaszországot az annexió idegenítette el teljesen a monarchiától (164. 1.). Bethmann-Hollweg nem a balkezes Holstein külügyi tanácsos, hanem Posadovsky-Wehner belügyi államtitkár utódaként került a birodalmi kormányba. (168.1.) A Kongó-állam köztudomás szerint nem a belga állam, hanem az élelmes II. Lipót belga király alapítása (185. 1.). A Haldane-féle misszió meghiúsulásában Bethmann-Hollweg semmivel sem volt hibásabb, mint Grey angol külügyi államtitkár (193. 1.). De nem folytatjuk tovább a tárgyi tévedések és felületes megállapítások felsorakoztatását. Hiszen a felhozottak is elegendők fenti észleletünk megerősítésére. Csak azt tesszük még hozzá, hogy a szerző ítélkezéseiben minden objektivitásra való törekvése ellenére meglehetősen sok vaticinium post eventumot találunk : sokszor a háború utáni viszonyok szemüvegén keresztül tekinti a két-három évtizeddel előbb lezajlott eseményeket s emiatt nem egyszer túlságosan szigorúan ítélkezik elevenek és holtak fölött. Azt sem hallgathatjuk el, hogy a monarchia történetének megítélésénél kelleténél jobban előtérbe helyezi saját politikai hitvallását, mely hajszálnyira egyezik a régi függetlenségi politika felfogásával. Innét érthető az a fanyarság, mellyel például idősebb Andrássy Gyula szerepét és politikáját bírálja. Mondanunk sem kell, hogy ez az eljárás a legnagyobb mértékben történelemellenes és semmiesetre sem alkalmas a munka tudományos értékének emelésére. Vannak helyek, ahol az újságíró és politikus egészen háttérbe szorítja a történészt. Ezen kétségkívül súlyos fogyatkozások ellenére azonban mégis érdemes alkotásnak tartjuk Balla könyvét. Gazdag anyaga, ügyes beosztása és nagy egészében lehiggadt eseményszemlélete