Századok – 1932

Értekezések - JOÓ TIBOR: Zrínyi történetszemlélete és a barokk 261

280 joó tibor. ez a tiszta elméleti álláspontja, akkor ábrázolásunkban feltüntethetnők világképét és történetfilozófiai koncepcióját sokkal szilárdabbnak, egységesebbnek, lezártabbnak. Ez a tiszta elméleti álláspont meglehetős banális hatást keltene, általános, tipikus jelenségként ismerhet nők fel. De az ilyen szimplifikáló eljárással nyert kép nem az eleven Zrínyi vonásait ábrázolná, hanem csak teoretikus elvonatkozásainak a pillanatait. Ha igazán historikus módra akarjuk Zrínyi történetfilozófiáját megvizsgálni, akkor annak elméleti skémájára rá kell vinnünk a személyiség és az élet összes a műben fellelhető vonásait, s óvakodnunk kell ezeket a vibráló vonalakat állandóbb kontúrokba rögzíteni a valóságnál, sőt éppen e vibrációkat kell kidomborítani, mert ezekben jelentkezik az individuum önkéntelensége. A jelen esetben még egy különös körülmény nehezíti az individuum és a korszellem viszonyának a kérdését. Zrínyi történetfilozófiájában nemcsak elméleti természetű bizonytalanságokat, ellentmondásokat fedezhetünk fel, hanem világnézetileg is antitetikus tendenciákat. A barokk korszellemben pedig éppen e világnézetileg antitetikus tendenciák feszültsége mindenekfelett jellegzetes. Ez egyike azoknak a csekélyszámú tényeknek, melyekben az összes kutatók megegyeznek. A barokkban teizmus és humanizmus, fatalizmus és autonómizmus, miszticizmus és racionalizmus, transzcendens és immanens szemlélet, spiritualizmus és naturaliznras kereszteződnek, történetszemlélete a teodicea, kauzalizmus, fatalizmus és autonómizmus különös kompromisszuma. Mindez Zrínyi történetfilozófiájában is fellelhető. Csábító tehát a gondolat, hogy mindenestől feloldjuk a korszellemben. De ha tulajdon gondolataiba hatolunk be művei szövegének elemzése közben, ezek az általános intellektuális formák élettől eleven jelentést nyernek, egyéni tartalmat, azt, melyet Zrínyi szelleme töltött beléjük, szemünk előtt törnek fel az individuális diszpozíció és élmények mélyéről, s csalhatatlanul rávallanak eredetükre. Az életből fakadásnak e látványában pedig újra és újra feltárul egyúttal a „korszerűség" létrejöttének aktusa is.1 1 Nem árt itt figyelmeztetni arra a feltűnő jelenségre, hogy a barokk igazán reprezentáns történetfilozófiája, a Bossuet-é, csak Zrínyi lialála után jelent meg, 1681-ben, s mégis teljesen rokonok az alapelvek tekintetében. Hatásról itt nyilvánvalóan szó sem lehet, hanem két önálló fejlődés azonos eredményéről. —- A. Hübscher egyenesen a barokk lényegének tekinti az antithezist : Barock als Gestaltung antithetischen Lebensgefühls. Euphorion. 24. k. (1922.) 517. s köv., 759. s köv. 11.