Századok – 1932

Szemle - Bernát Gyula: Megjegyzések Pleidell Ambrus bírálatára 244

244 szemle. «lé. Előszavában büszkén hivatkozik arra, hogy könyve — meggyőződése szerint — többet nyújt, mint a hivatásos történetírók forráskutatások alapján készült munkái, mert az emberekről és eseményekről alkotott véleményét kizárólag közvetlen benyomásaira építi fel. Ezek a benyomásai, melyeknek tárgyilagos értékét az írott kútfők fölé helyezi, vezető európai politikusokkal folytatott különböző vonatkozású, gyakorta nem politikai tárgyú eszmecseréiből és a diplomaták által látogatott klubokban vagy az ú. n. társaságban hallott mendemondákból állanak. Nem csoda tehát, ha az egyes államférfiak egyéniségét felszínes torzítással és egy diplomatához aligha méltó naivitással rajzolja meg. Magyarországról nyert benyomásait Tisza Istvánról címzett külön fejezetben foglalta össze. Ebből tudjuk meg, hogy Tisza István félszegen öltözködő arisztokrata nagybirtokos volt, akinek a politikai élet porondján el kellett buknia, mert „nem volt fantáziája". Magyarország különben — megítélése szerint — az egyetlen európai állam, melynek sorsát ma is a nagybirtokos „grófok" szűkkörű társasága irányítja. Ilyen és ehhez hasonló megfigyelései után tőle, a fascizmussal meghasonlott emigráns olasz diplomatától valóban nem várhatunk mást, mint Károlyi Mihály politikai működésének méltatását, akiben — szerinte — az ezerholdas magyar grófok közt egyedül volt meg a készség a földb irtokreform tisztességes végrehajtására. Sajnálatos, hogy egy volt olasz külügyminiszternek ilyen egyoldalú benyomásokkal tarkított visszaemlékezései német és angol nyelven is megjelentek és ennek folytán ismét eggyel szaporodott azon munkák a száma, amelyek a jólértesültség illúzióját keltve igen alkalmasak a nyugati államok közvéleményének félrevezetésére. Jánossy Dénes (Bécs). * Megjegyzések Pleidell Ambrus bírálatára. (Századok, 1931. 423—5. 1.) Pleidell szerint „A magyar jobbágyfelszabadítás eszmeáramlatai" című könyvemben felhasznált forrásanyag elégtelen ; kifogásolja továbbá, hogy nem idézek minden olyan munkát, amely a kérdéssel foglalkozik. A szakemberek nagyon jól tudják, hogy az általam tárgyalt témáról még az ezen a téren kiválónak tartott szakmunkák is milyen szánalmasan keveset mondanak. így például Kautz Gyula ,,A nemzetgazdasági eszmék története Magyarországon" című munkájának a XIX. század első évtizedeiről szóló fejezete a jobbágyfelszabadítás kérdését még csak meg sem említi. Arról nem is szólok, hogy az újabb írók közül Acsádi munkáiban is hiába keres errevonatkozó felvilágosításokat az olvasó. Ilyen körülmények között bizonyításra szorul az a vád, hogy a téma szempontjából fontos, már publikált anyagot hagytam volna figyelmen kívül; ha pedig igaz az, hogy például levéltárosi szemszögből nézve terhelne olyan mulasztás, amelynek következtében fejtegetéseim hézagosak vagy megállapításaim tévesek volnának, mi tartja vissza a szigorú kritikust attól, hogy ennek a vádnak az igazolására bizonyítékokat hozzon fel? Ezek nélkül állítását nem tarthatom meggyőzőnek. Pleidell a fejtegetéseimnél követett módszert a dilettantizmus birodalmába sorozza, azért, mert az 1832—36. évi országgyűlés tárgyalási anyagának ismertetésénél a felszólaló követek neveit nem említem meg. Vájjon lehet-e döntő jelentősége ennek a körülménynek ott, ahol nem az a lényeg, hogy valamely, a közvéleményben élő gondolatot történetesen X vagy Y juttatott-e kifejezésre, hanem amikor azt kutatjuk, hogy elvi jelentőségű kérdésekben