Századok – 1932

Szemle - Váczy Péter: A helytörténeti kutatás problémái. Ism.: Mályusz Elemér 103

108 SZEMLE. sőt igen sokan az aktív munkatársak közé is tartoztak. Az iskolai értesítők értekezései, szakfolyóiratok és helyi lapok cikkei egyaránt tanúskodnak erről. Pedig ezt a munkát minden támogatás, irányítás, sőt talán megbecsülés nélkül, önként végezték. .Ma már alig akad tanár, aki aktive foglalkoznék tudománnyal. így írórétegünk elsorvadt, számbelileg alig néhány tucatra redukálódott. Mindenki ismeri egymást ós ez a körülmény az objektív kritika útjába szinte leküzdhetetlen akadályokat gördít. Nem szabad belenyugodnunk, hogy a magyar történetírás klikkek martalékává lehessen s ezért szélesebb alapokra kell helyeznünk. Mert nem kóros tünet-e, hogy olyan értelmes kutató, mint V., a régi olvasó- és íróréteget már egyszerűen meg sem látja, észre sem veszi és tanácsadásainál csak a néhány tucat „vezérkarira" gondol? Korántsem jut eszünkbe, mintha azokat a tanárokat, akik a háborús gondok súlyos terhei alatt, majd később is, immár másfélévtizede teljesen elszoktak a tudományos munkától, megint rá lehetne venni aktív kutató- és írói tevékenységre. Az elmulasztottakat csak heroizmussal lehetne már pótolni, hiszen a történetírás módszere a háború óta rohamléptekkel haladt előre. Csak a legújabb generációnál kezdhetjük a nevelést, amely még fogékony s amely nem siránkozik az elveszített miatt, mert már szegényen született. A nevelés pedig az egyetemek kötelessége. Nem ankétozásra, megbeszélésre, tervkovácsolásra és a tudomány közigazgatásítására van szükség, hanem arra, hogy a professzor a maga élő erejével ébressze fel az érdeklődést a helytörténet kérdései iránt, szemináriumában ilyen munkával foglalkozzék s gyakorlati útbaigazítással, külföldi könyvek olvastatásával, dolgozatok készíttetésével nevelje hallgatóit. Nincs ez a munka „előírva" vagy körvonalozva egyetlen egyetemi szabályzatban sem, nincs is szükség generális rendelkezésre, de ha egyszer az élet mint elkerülhetetlenül szükségest felvetette a hely történetírásra való nevelést, akkor a professzornak kötelessége magára venni a több munka terhét. A helytörténeti kutatás módszere is így alakulhat majd ki a gyakorlatból, — s nem mint V. képzeli, ..általános" és „kevert" módszert emlegetve, — hogy azután az elméleti rendszerezés iránt fogékony történetírók egyszer majd levonják és egy kézikönyvben összefoglalják a gyakorlati szabályokat. Ma ilyen módszertan megírása éppen olyan lehetetlen, mint pl. a társafialomtörténet vagy szellemtörténet metodikájának előadása. Alakuló, fejlődő tudományágakról, kutatási irányokról van ugyanis szó. Az előailott okokból változatlanul valljuk, hogy a helytörténet művelése igen hasznos, sőt szükséges és sajnáljuk, hogy cikkének írása közben V. nem gondolt az elmondottakra. Minderre akkor is rá kellett volna jönnie, ha nem a magyar viszonyok megismeréséből indul ki, hanem a nyugateurópai történetírásnak háború utáni fejlődését vizsgálja meg. Ha már megelégedett a Deutsche Geschichtsblätter régi cikkeinek ismeretével, legalább E. Keyser-nek nem rég megjelent könyvébe "(Die Geschichtswissenschaft. Aufbau und Aufgaben, 1931.) kellett volna belepillantania. Ez a könyv ugyanis az elmúlt évtized eredményeit foglalja össze s a történeti módszertan új rendszerezésére tesz kísérletet. Minthogy méltatását szakértő tollból legközelebb úgyis közölni fogjuk, elég legyen csak annyit megemlítenünk, hogy Key ser a Zeitgeschichte-vel és Kulturgeschichte-vel egyenrangú tényezők gyanánt tekinti a Bevölkerungsgeschichte-t és Raumgeschich te-t, amely utóbbiba a helytörténet is beletartozik. Eszerint a történés területi elhatárolásának