Századok – 1932
Szemle - Váczy Péter: A helytörténeti kutatás problémái. Ism.: Mályusz Elemér 103
SZEMLE. 105-kereső mesterséggé, másrészt oly munkák jutnak el a nagyközönséghez, amelyek alkalmasak érdeklődésének kielégítésére. A jól képzett helytörténész ugyanis összefoglaló művében a történeti multat, az életet ismerteti meg, a maga ezernyi változatában és színében s mikor ilyen monográfiát, ír, a leghathatósabban működik közre a történeti s ezzel a nemzeti műveltség elmélyítésében, amelynek végre is legfőbb célunknak kell lennie. V.-val együtt mi is visszaborzadunk olyan monográfiáktól, amelyek megelégszenek az adatok egymás mellé helyezésével és élettelen csoportosításával. A millenáris monográfiák valóban nem lehetnek példaképek, mert még a jó technika sem pótolhatja a történeti érzéket. Szerintünk ez az érzék, hajlam és nevelés, tanulásadta judicium szükséges legelső sorban. Az ilyen képességekkel rendelkező írónak eszébe sem jut, hogy minden adatot egymásra helyezzen, hanem állandóan a rekonstruálandó élethez kapcsolva lelkivilágát, a fogyatékos történeti anyagból, — ugyan hol nem ilyen az anyag ? - - szétszórt töredékekből fogja a maga lakóhelyének múltját felépíteni. Az ilyen író tudni fogja, hogy a legértékesebb adat is semmi magában véve s hogy csak arra a helyre visszaillesztve szólal meg, ahonnan egykor kiesett. Szuverén joggal fog ő is az adatok kiválogatásában eljárni, akárcsak bármelyik „vezérkari" társa, mert nem büntetőjogtörténeti monográfiát akar írni, hanem lakóhelyének életét támasztja fel. Természetes, hogy ez az élet, éppen mert változatos volt eredetileg is, megköveteli rekonstruálójától, hogy legyen átfogó szemlélete és legyen képes adatoknál többet látni. Lehetetlennek tartjuk, hogy ilyen összefoglaló munka elé bárki is vétót kiáltson s nem ítéljük eleve halálra azon a címen, hogy egy ember nem képes több szakban specializálódni. A Magyar Történet legújabb köteteiben Szekfii Gyula megmutatta, hogy az egész magyarság életét meg lehet úgy ismertetni, hogy a politikai eseményeken kívül a legkülönbözőbb ismeretágak eredményei egységes képbe foglaltatnak össze. Vallási és hadi, gazdasági és szociális, irodalmi és földrajzi jelenségek rajzai nyomon követik egymást könyvében, de nem széttördelve, hanem mint az egységes élet részei s ugyanő képes arra is, hogy a V.-tól óhajtott specializálódás helyett minden vonatkozásban újat mondjon. S hogy ez nem valami boszorkányos dolog arról tanúságot tehet minden lelkiismeretesebb egyetemi tanár, aki szintén kénytelen volt, — egy-egy korszakot óhajtván hallgatóival megismertetni, — a fejlődés irányvonalát kutatva, ma a településtörténeti irodalom eredményeivel jönni tisztába, holnap a közigazgatási szervezettel foglalkozni, hogy néhány nap múlva már iskolatörténeti monográfiákat vagy régi teológiai műveket olvasson. Nem hisszük, hogy az a hely történetíró, aki az egyetemen naponta ilyen példákat látott s amellett kellő nevelésben részesült, ne volna képes az egész magyarág helyett csak egy kis városra vagy területre korlátozva figyelmét, ugyanilyen egységes, fejlődést visszatükröző képet rajzolni meg. Neki sem kell specializálódva és mégis egyszemélyben kitűnő katonának, közgazdásznak, jogásznak, teológusnak stb. lennie, — hanem csak az élet totalitása iránti érzékkel kell rendelkeznie s akkor meg tudja áMfopítani, hogy a forrásanyagból mit használjon fel. A tőlünk nyugatabbra élő nemzetek történetírása, amikor a helytörténet lényegét és céljait óhajtja megállapítani, annak ezt a szintézist provokáló, egységbe olvasztó erejét mindig kiemeli s éppen nevelő hatásánál fogva értékeli is. Ε tekintetben legyen