Századok – 1932

Szemle - Váczy Péter: A helytörténeti kutatás problémái. Ism.: Mályusz Elemér 103

106 SZEMLE. szabad nem „specialistára", szakemberre, hanem filozófusra, a német szellemi élet mai legreprezentánsabb képviselőjére hivatkoznunk. E. Spranger 1923-ban a ,,Heimatkunde"-ről — amelynek a helytörténet maga is része — szólva, így jellemzi azt : „Sie ist -— um es mit einem Worte zu sagen — das bisher eindruckvollste Beispiel einer Überwindung der abstrakten Fächerteilung. Die schroffe Absonderung der Wissenschaften von einander, mag sie auf der Zerschneidung der Objektwelt oder auf der logischen Isolierung der Methoden beruhen, die leblose Systematik des Wissens wird hier aufgehoben. Und zwar wird sie aufgehoben durch Wiederherstellung des organischen Zusammenhangens der Erkenntnisgegenstände, den die Anatomie eines bloss begrifflichen Interesses zerschnitten hat. Schon darin liegt ein Bildungswert, da echte Bildung immer auf Totalität und Verknüpfung des geistigen Lebens gerichtet ist." (Idézi E. Keyser, alább citálandó művében, 93. 1.—A szaktörténész véleményére pedig 1. O. Brunner, Mitt. d. öst. Inst. f. Geschichtsforsch. 1929. 494. 1.) De mi sem könnyebb, mint V. felfogásának és következtetésének tarthatatlanságát gyakorlati magyar példa segítségével is megállapítani. Vidéki tanárnál szinte a legtermészetesebb, hogy elsősorban •iskolájának a múltja érdekli. V. felfogása szerint tehát bizonyára az volna a leghelyesebb, ha nem a saját iskolájának életét írja meg, hanem az iskolatörténet specialistájává lesz s extenzive kutatva az anyagot, eredményeit a közoktatás történetét tárgyaló monográfiában foglalja össze. Tudvalevően ilyen nagy összefoglaló munkánk van is s ez Fináczy Ernőnek a maga nemében páratlan könyve : A magyarországi közokt atás története Mária Terézia korában, 1—II. k. Ehhez a nagy műhöz a helyi levéltárakból már nem lehet érdemleges anyagot hozzátenni, hiszen világos szerkezetével, lelkiismeretes, pontos anyagtömegével a legszebben ismerteti meg a tárgyalt kérdést. Helytörténeti kutatásnak eszerint itt nincs már semmi célja, mert a tipikus vonások meg vannak állapítva s ezzel állítólagos feladata is megoldódott. Tudjuk azután azt is, hogy 1896-ban különkülön is feldolgoztatott minden iskola története, még pedig többnyire terjedelmes kötetben, a helyi gimnáziumi levéltár iratai alapján. Tenni való tehát végérvényesen nincs, legfeljebb azt a luxust engedheti meg valaki magának, hogy modernebb nyelvre átfogalmazza a negyven év előtti mondatokat. A valóságban más a helyzet s joggal lehet írni egész új iskolatörténeteket, mert a régiek nem készültek helyes elvek alapján. 1895-ben ugyanis a közoktatásügyi miniszter egyszerűen elrendelte, hogy írassék meg az iskola története, amire a kivitellel megbízott tanár a rendelkezésére álló időhöz képest elkészítette az iskolához érkezett XVIII—XIX. sz.-i felsőbb rendeletek kivonatait s azután ezekhez hozzácsatolva az építkezésekre, előkelők látogatására vonatkozó adatokat, meg ami nyomtatott könyvekben még található volt, formába öntötte monográfiáját. Tehát mindegyik elsősorban a helytartótanács tanügyi politikáját vázolta, még pedig többé-kevésbbé töredékesen, mert a rendelkezésére álló anyag is ilyen volt. Érthető, hogy Fináczy, miután ő a helytartótanács, sőt a kancellária egész levéltára alapján ismertette meg az uralkodó politilftját, az iskolatörténeti monográfiák közül alig két-háromnak vehette hasznát. A hibát ott lelhetjük meg, hogy a monografiaírók a — V.-tól hangsúlyozott — tipikus, közös vonásokat emelték ki, ellenben elmellőzték a helyi, specifikus jelenségeket. Pl. az általam átlapozott monográfiák közül egyetlenegy sem próbálta megállapítani, hogy az iskola tanulói milyen környékről