Századok – 1932

Történeti irodalom - Bresslau Harry: Handbuch der Urkundenlehre für Deutschland und Italien. Ism.: Szilágyi Lóránd 88

TÖRTÉNETI IRODALOM. 89 a részek e tudományág történetének szempontjából különösen érdekesek. Bresslau szerint az oklevéltan „segédtudomány és ugyanakkor a történettudomány egyik ága is". (I. 10.) Feladata : ..az okleveleknek, mint történeti bizonyítékoknak az értékét meghatározni.'· (I. 7.) Ε feladatnak két oldala van : egyik az oklevelek valódi vagy hamis voltának (s ebben az esetben a hamisítás idejének, céljának és fokának) a megállapítása, másik az oklevelek interpretálása. „Amennyiben minden oklevél létrejötténél két tényező játszik szerepet, egyrészt az oklevél létrejöttét előmozdító egyes eset egyéni viszonyai, másrészt az oklevelet kibocsátó kancelláriának, az azt „diktáló" vagy kiállító személynek s a kiállítás helyének és idejének diplomatikai szokásai : ennek megfelelően minden oklevél interpretálásánál két szempont lehetséges. Az egyes eset egyéni viszonyait tisztázni, belőlük az oklevél szövegét megmagyarázni s adatait más természetűekkel megerősíteni, kiegészíteni, helyesbbíteni : nem a diplomatika, hanem a história dolga. Ezzel szemben már a diplomatikus feladata a második szempontot vizsgálni." (I. 10.) Ezzel azután le is zárul a diplomatikus feladata. „Amennyiben ő ama diplomatikai szokásokat megismerteti : megmutatja, hogy a hozzájuk való ragaszkodás mennyiben befolyásolta az egyes esetnek az oklevélben adott elbeszélését és ezáltal annak a bizonyságát az egyes esetben igazán értékesíthetővé teszi." (I. 10.) Bresslau idézett szavaiban mindenesetre feltűnő az oklevélkritikához, mint öncélhoz való merev ragaszkodás s a diplomatikus és a historikus munkájának bizonyos fokú szembeállítása. Az oklevelet jóformán csak mint a jelen kutatója által vizsgálandó objektumot tekinti, nem pedig mint a mult kultúrájának egyik faktorát. A mult közvetlen megismeréséről, okleveles gyakorlatról. mint történeti képződményről, egyetemes, átfogó perspektíva kereséséről még nem hallunk. A diplomatika még valóban történeti „segédtudomány", Hilfswissenschaft. Ez annál feltűnőbb, mert a módszerről szólva, már nagyon helyesen megállapítja, hogy „az oklevéltan módszere lényegében nem különbözik az általános történeti módszertől, de •— teszi hozzá — amennyiben az általános történeti módszert a történeti forrásanyag egy bizonyos és különös csoportjára alkalmazzuk, az maga is — e forráscsoport sajátságos voltának megfelelő — sajátságos színezetet nyer." (I. 10.) A tárgyalás menetében és szellemében a fentkifejtett elvek érvényesülnek. Kiinduló pontja nem az általános történeti fejlődés és a kancelláriai szervezet, hanem az oklevél. Legelőször az oklevelek fajairól és részeiről, az oklevelek fennmaradási formáiról, registrumokról és a levéltárakról hallunk s csak azután az oklevéladó fórumokról. Igaz ugyan, hogy e fejezetek bizonyos fokig „általános diplomatika" jellegűek, de mégis inkább a kancelláriai szervezet és munka tárgyalása közben és után lett volna helyén róluk szólni. Általában módszertanilag jellemző,