Századok – 1932

Történeti irodalom - Bresslau Harry: Handbuch der Urkundenlehre für Deutschland und Italien. Ism.: Szilágyi Lóránd 88

.88 TÖRTÉNETI IRODALOM. amelyet újabban Baernreither is magáévá tett politikai naplójában. B. műve az egyes akták összefüggésénél mutatkozó gyakori hiányai mellett is a világháborút kirobbantó délszláv problémának egyik legjelentősebb forrásmunkája, mely annál is inkább figyelmet érdemel, mert a jugoszláv kormány a maga diplomáciai aktáit a világháborút megelőző korszakból ezideig még közzé nem tette és hallgatásával a B. által közölt akták valódiságába vetett hitet mintegy megerősítette. Jánossy Dénes (Bécs). Harry Bresslau: Handbuch der Urkundenlehre für Deutschland und Italien. I.2 Leipzig, Veit u. Co. 1912. XVIII. + 746 1. II/l.2 u. o. 1915. X. + 392 1. II/2.2 Berlin—Leipzig, Walter de Gruyter u. Co. 1931. VIII. + 393—664. 1. 8° Ε munka megírása félszázaddal ezelőtt kezdődött s mire az elmúlt évben végre teljes befejezést nyert, a tudományok történetében szinte maga is történeti jelentőségűvé vált. Első kiadása 1889-ben jelent meg, de csak az első kötet, főképen az általános diplomatika köréből. A második kötet, melyet Bresslau inkább a speciális diplomatikának szánt, az akkor meginduló élénk diplomatikai kutatások eredményeit meg akarván várni: egyre késett. Úgyhogy mikor szerzője a munkát folytatni akarta, szükségessé vált az első kötet teljes átdolgozása is. 1912-ben tehát a munka, mielőtt az első kiadás befejeződött volna, második kiadásban jelent meg. Ebben Bresslau az eredeti tervet megváltoztatta s az első kötetben csak az első 9 fejezetet hagyta meg — nagymértékben kibővítve, —- a többi fejezetet pedig a második kötetre hagyta, azon szándékkal, hogy ezekbe dolgozza bele a pápai és császári oklevelek speciális diplomatikáját is s azonkívül néhány új fejezettel fogja a müvet „befejezett egésszé" tenni. Ε második kötet sorsa azután nagyon kúszálttá vált. A munka a nagy anyag miatt lassan haladt előre, végre Bresslau úgy határozott, hogy e második kötetet 3 részre osztva fogja közzétenni. Az első rész 1915-ben meg is jelent 6 új fejezettel (10-—15) s ennek előszavában közölte a szerző további tervét, mely szerint a 2. rész hozta volna a mű befejező 6 fejezetét és a 3. rész a pótlásokat, helyesbbítéseket. és az indexet. Azonban e tervet megvalósítani már nem adatott meg neki, bár „semmit sem kívánt annyira", mint hogy művét befejezhesse. 1926 október 27-én történt halála után tanítványa, Hermann Reincke-Bloch vállalta magára a befejezést, azonban a sors ezt tőle is megtagadta. A másodszor is árván maradt munkát a Strassburger Wissenschaftliche Gesellschaft 1929 elején Hans-Walter Klewitzre bízta, aki azután a már készen levő befejező fejezeteket 1931-ben Bresslau kézirataiból kiadta, sajnos azonban, csak négyet (16—19), mivel a többiekből csak néhány följegyzés volt található. A 3. rész pedig végleg elmaradt. A munka ennek dacára is befejezett egész. A mű szellemét és felfogását a bevezető fejezetből ismerjük meg, mely az oklevéltan alapfogalmait tárgyalja s bőven foglalkozik az oklevéltan mibenlétével, céljával és módszerével is. Ezek