Századok – 1931
Történeti irodalom - Schmidt-Breitung H.: Zur Praxis des Geschichtsunterrichts. (L. Kende Oskar: Handbuch für den Geschichtslehrer.)
88 TÖRTÉNETI IRODALOM. holott Aristoteles szisztematikus tárgyalásával szemben a lelki átalakulásokra építő genetikus elméletnek Platon a szerzője (1. Wilamowitz-Moellendorf : Aristoteles und Athen). Helytelennek értetődik a Thukydides-i történetírásnak pragmatikusságáról szóló mondata. Ε kifejezésnek helyes értelme ugyanis (első használójának, Polybiosnak szándéka szerint) ugyanannyi, mint a praktikusé, ahogy erről szerzőnk pl. B. Crocenek könyvünkben is tárgyalt művében (Teória e storia della storiografia) olvashatott. Moog tehát, amit feltálal, azt jól tálalja. Csakhogy sokszor olyat ad, amit nem kellene s viszont néha éppen azt nem, amit kellene. Az anyagkiválasztásra vonatkozó ezen prineipiális kifogásunk kiélezve így hangzik : szerző egészen a legújabb korig helyenként a történetbölcselet történelme helyett pusztán bölcselettörténelmet nyújt. Ez elvileg is, következményeiben is, a leginkább hibáztatható félresíklás a címben foglalt feladattól. Tétel tévesztő eljárásának nyilván az a magyarázata, hogy szerző elmulasztotta a történetbölcseleti alapfogalmakat előzetesen teoretikus összefüggésükben tisztázni, — ahogy ezt pl. Kornis (Magyar Történtettudomány Kézikönyve) megteszi, — s ezért aztán e fogalmak a történeti anyag szelekciójánál, illetve értékelésénél sem szolgálhattak neki biztosan vezérlő formákul. így pl. hogy kifogásunk első szakaszát mindjárt ókori példákon szemléltessük — nem foghatja Moog logikus-szorosán a történetbölcseletnek fejlődés-fogalmát, ha egyszer nála mindenfajta kozmoszkialakulás, sőt minden legelvontabban tekintett természeti változás is a kérdéses jelenségcsoportba tartozik. Csakis hamisan értelmezett címkék alatt tartalmazhatja könyvünk Empedoklesnek elméletét a világmozgató erőkről, vagy Platónnak s Aristotelesnek egyetemes metafizikai tanítását s egyéb ókori generális bölcseleti teóriákat, még pedig oly kikerekített ismertetésekben, melyek bármely filozófiatörténelembe kiegészítés nélkül behelyettesíthetők volnának. Vagy pl. az újplatonikusok (18—19. 1.) emanációs stb. elméleteinek integrált bemutatását mi indokolhatja ? (Talán az az apró megjegyzés, hogy egyikük tanát kellő átmagyarázással a Hegel-filozófia előfutárának lehetne tekinteni ?) Hisz a közülük legrészletesebben ismertetett Plotinosról szerzőnk maga bevallja : elméletében a történeti processzus számára nincs hely. Mit keres tehát mégis a történetbölcseletben ? ! Kifogásunk hiányoló részének igazolására Leibniznek szerepeltetését (27. 1.) hozom fel. Moog először pár nagybetűs sorban mint gyakorlati történészről emlékezik meg róla, ami közvetlenül nyilván nem tartozik könyvünkbe. Azután hosszabb aprószedésű bekezdésben előzékeny, de üres általánosságokon kívül bölcselőnk közismert logikai és metafizikai tételeinek egyszerű felsorolása következik anélkül, hogy történetbölcseleti, vagy akárcsak történeti gyümölcsözt.etésiikre sor kerülne. Ajánljuk ezzel összevetni Kornis könyvének igen szép 170—172. oldalait s a magyar szerzővel együtt gyönyörködni a termékeny perspektívákban, melyek Leibniz rendszeréből a történeti felfogás számára nyílnak. A gazdag tartalmú másfél magyar oldalnak történeti vonatkozású gondolataiból egyetlen lényegesebbet sem látunk viszont a német műben, de ott a bibliográfiában (23. 1.) is hiába keressük Ettlinger neves tanulmányát (Leibniz als Geschichtsphilosoph, 1921), melyet a magyar tudós megfelelően értékesített:
