Századok – 1931

Tárca - Joó Tibor: Hegel és a szellemtörténelem

TÁRCA'. 453 eendens hatalom kezébe adta, az egyén történeti szerepét magában a konkrét történeti folyamatban a leggondosabban hangsúlyozta Hegel. Az egyén a maga vágyainak és szükségleteinek a kielégítése végett, a maga törekvései szerint tevékeny ; teljesen szubjektív célok vezetik, még amikor objektív ideák motiválják cselekvését, akkor is a sajátjaiként érzi azokat és éppen azért, ilyen egyéni és szubjektív színeződésiik miatt lelkesítik. A világszellem eszközei ők, rajtuk keresztül a világszellem tevékeny, de ők erről mit sem tudnak s erre a historikusnak figyelemmel kell lenni tárgyalásában. (50—52., 54., 59—63.) Különösen kemény és gúnyos szavakat talál az olyan historikus megrovására, aki a nagy embereket általános erkölcsi mérték szerint igyekszik megítélni, gyengéiket vagy átlagos mérték szerint valóban megróható tetteiket veszi ítélkezése alapjául, nem korszakalkotó rendkívüli cselekedeteiket. Egy világtörténeti individuum, írja, nem rendelkezik azzal a józansággal, hogy ezt vagy azt akarja, mindent tekintetbe vegyen, hanem teljesen tekintet nélkül egyetlen célon csügg. így aztán megtörténhet, hogy más nagy, talán szent érdekeket könnyedén kezel, melyért valóban érheti morális gáncs. De egy ilyen nagy alak kénytelen néhány ártatlan virágot eltiporni a maga útján. (61—63.) A felmentést természetesen a történeti jelentőség biztosítja a nagy ember számára, s ez alatt Hegelnél azt kell érteni, hogy a világszellem a maga célját hajtotta végre az individuum által s ő adja a felmentést, de a történelemíró gyakorlatára nézve mindenesetre az immánens kritika követelménye származik ebből a felfogásból s jelen pillanatban, mikor methódikai tanulságokért fordulunk Hegelhez, ez a jelentős számunkra. « • A történelmi megismerésnek, a megértésnek tehát az adatokból, az empíriából kell kiindulni. S bármily különösnek is tetszik olyan férfiú részéről, aki úgy emlékezetes, mint egy apriori konstrukció ráhuzója a történeti valóságra, Hegel erélyesen kikel minden ilyen apriori konstrukció erőszaktétele ellen. Ö teljesen jóhiszeműen járt el. Meg volt győződve róla, hogy ama elvét gyakorlatában is csorbítatlanul fenntartja, hogy tudniillik a történeti anyagba nem szabad semmit beleolvasni, csak azt szabad összefoglalni, ami abban valósággal adva van benső motívumként. Az a tétel, írja, mely történelmi áttekintésének vezérfonala, — hogy a szellem a maga lényegét, a szabadságot igyekszik megvalósítani a történetben, — nem hipotézis, nem hitszerű meggyőződés, hanem olyan rezultátum, melyet a világtörténet egész anyagának áttekintéséből nyert. Ez a belátás eredménye a történelmi vizsgálatoknak. A történeti anyagot azonban úgy kell vennünk, amint van : hisztérikus, empirikus módon kell bánnunk vele. S többek közt, teszi hozzá, éles fényt vetve e kijelentéssel tudományos szándékaira és arra, hogyan látta a maga munkáját, nem szabad a szakhisztórikusok által félrevezettetnünk magunkat, kik gyakran sokkal inkább beleesnek abba a hibába, melyet ők a filozófusoknak vetnek szemükre, hogy a történelmet apriori