Századok – 1931

Tárca - Joó Tibor: Hegel és a szellemtörténelem

454 TÁRCA. költeménnyé teszik. (A korabeli vallástörténelemről ezt részletesen kimutatja. 93—95.) Itt is egészen modernül hangzó mondatokban összegezi gondolatait. Első feltételként azt jelenthetjük ki, hogy a történeti valóságot hűen fogjuk fel ; csak aztán az ilyen általános kifejezésekben, mint hűen és felfogni, rejlik a kétértelműség. Az imént említett hisztórikusok is, akik abban a meggyőződésben élnek, hogy csak a valóságot fogják fel, hogy teljesen átadják magukat az adottságnak, ők sem passzive lépnek fel gondolkodásukkal, hanem magukkal hozzák az anyaghoz kategóriáikat, s azokon át szemlélik. Tudományos működés közben az ész nem alhat, gondolkodni kell a dolgok felett ; aki a világot észszerűen nézi, arra az is észszerűként fog visszanézni. (35—-37.) Ez az utolsó szellemes kijelentés, — mely mint ilyen nem egyetlen véletlen az „unalmas és lapos" Hegel művében, — azt a methódikai belátást fejezi ki, mely Rickert rendszerezése óta alapja a történelmi ismeretelméletnek, mint ahogy a természettudományok körül ugyanezt megállapította már Kant, hogy tudniillik a magukban jelentéstelenül széthulló empirikus adatokat, a valóság darabjait az ész kategóriái rendezik össze és látják el jelentéssel. A kauzalitást és minden egyéb viszonyt az ismerés tevékenysége viszi rá a valóságra, így lesz az észszerű, mint Hegel kifejezi magát, azaz egyáltalában ésszel megismerhető. Hegel maga egy helyen szó szerint ezt írja : a történelem azt a képességet kívánja meg, mely a tárgyat, az adatot úgy hagyja, amint van és a maga értelmes összefüggésében fogja fel. (220.) Az empíria tisztelete és a szintetikus szemlélet, ez az igazi história lényege és ez kell, hogy alapja legyen a szellemtörténelemnek is. Egyik a másik nélkül épp oly kevéssé tárja fel a történeti valóság igazi mibenlétét, mint megfordítva. Hegel eme alapmeggyőződéséből két mozzanat következik még, melyekre befejezésül rámutatunk. Amint a szellem egység s amint egyetlen egyetemes szellem tevékeny a világban, úgy és azért az emberiség története is egyetlen összefüggő egység. Ez a felfogás be van ágyazva Hegel metafizikai konstrukciójába s mint minden gondolata e különös monstruózus szellemnek, ez is elröppen az igazolhatóság és tapasztalat talajáról egy bizonyos ponton és horgonyt nem itt, hanem egy fantasztikus dialektika felhőmezőin akar vetni. De ha nem követjük ebben a szárnyalásban, hanem gondolatát pusztán az empíriára vonatkoztatjuk, akkor igen használható eredményekre juthatunk. Amikor azt mondja, hogy az egyes népek története csak mozzanatai ugyanannak az egyetemes létnek, mely a történetben totalitássá teljesül, hogy a mult sohasem válik teljesen semmivé, mert a szellem örökké él, az idea mindig jelenvaló s hogy tehát ezért a szellem mindenkori jelen alkata az összes korábbi fokozatait magába foglalja s hogy a mozzanatok, melyeket a szellem maga mögött látszik hagyni, ott rejlenek jelenlegi mélyében (119—120.) — akkor ő ezeket a tényeket a maga dialektikus