Századok – 1929-1930

Történeti irodalom - Hóman Bálint–Szekfü Gyula: Magyar történet IV. és V. köt. Ism.: Domanovszky Sándor 881

•888 TÖRTÉNETI IRODALOM. ' 888 a szemben álló két félnek nem mér egyenlő mértékkel, liogy amilyen méltánytalanul kiélezi a kérdést a rendekkel szemben, annyira enyhe Ferdinánd megítélésében, sőt annyira túloz a védvonal kiépítése körüli érdemeinek méltatásában. Nem szabad tudniillik elfelejtenünk, hogy ennek kiépítése már Buda eleste, illetve 1543 után indult meg, visszahatásként arra a török kezdeményezésre, hogy Budát a környező várak elfoglalásával valóságos várövvel vették körül, sőt hogy kiépítésének jelentősebb eredményei akkorra esnek, amikor Ferdinánd az 1547-i békekötésben már kiegyezett a törökkel. Akkor, amikor a küzdelem tulajdonképen folyt, Ferdinánd elmulasztotta az intézményes szervezést. Uralkodása első 15 évében hiába keresünk komoly intézkedéseket, vagy akár dicsérendő kísérleteket a honvédelemnek sikeresebb kiépítésére. Mi úgy látjuk a dolgot, hogy a nyugati fél sem találta meg sem politikában, sem kultúrában hamarabb a fejlődési lehetőségeket, mint a keleti. A magyar állami berendezések ott is nemcsak hogy elsenyvedtek, de egyenesen elfojtattak. A felbomlott igazságszolgáltatás újjászervezése, a végvárak kiépítése csak a XVI. század negyvenes éveiben indult meg, egyidőben Fráter György szervezési munkájával; addig ott is csak olyan haldoklás folyt éveken át, mint János királyságában. ha ugyan haldoklásnak nevezhetjük azt, hogy egyik fél sem akart elszakadni a hagyománytól és csak akkor al-1 kalmazkodott az új helyzethez, amikor más megoldás már abszolúte nem Volt lehetséges. Indokolatlan tehát azt állítani, hogy „a régi tőből ez a nyugati állam az új hajtás, mely újra törzzsé izmosodik, minden más életforma, még az erdélyi is, mellette csak esetleges, időleges mellékhajtás, mely nem önmagának, hanem külső körülményeknek köszöni létét". (IV., 62. 1.) Ha megállapítjuk, hogy a kettéválás nem volt nemzeti szükséglet, nem elég ezzel szemben a Habsburg-királyságról azt állítani, hogy „európai szükséglet eredménye", hanem koncedálnunk kell azt is, hogy az erdélyi kiilön fejlődést ily körülmények közt szintén a szükséglet diktálta. De ha a külön Erdélyt a kényszer hozta is létre, ez még nem jelenti azt, hogy a kényszerhelyzetben nem teljesített hivatást. Ezen a ponton Szekfű koncepciója természetszerűen ingadozóvá válik. Hogy azt fenntarthassa, kénytelen arra az álláspontra helyezkedni, hogy csak a XVII. század első fele erős és tehetséges fejedelmeinek korában jelentkezik Erdély „nemzeti műveltség és magasabb humanitás színeiben Európa színpadán", de nem szabad, hogy ez megtévesszen „a kezdetnek szegényes és természetellenes volta felől". (IV., 290. 1.) Véleménye szerint Erdélynek nemzetvédő szerepet csak Bocskay szánt, aki új állam jogi szervezetbe foglalta: „Ez az új szervezet a tiszai és felvidéki vármegyékkel meg-