Századok – 1929-1930

Történeti irodalom - Hóman Bálint–Szekfü Gyula: Magyar történet IV. és V. köt. Ism.: Domanovszky Sándor 881

TÖRTÉNETI IRODALOM. ' 887 »ének csorbítatlan fenntartására". (IV., 123. L) Saekfűnek tudnia kell, hogy az egyedül magyar erőkkel való ellentállás lehetetlensége a török és az európai hadviselés különbségeiből fakadt. A XV. század tanulságai szövetkezésre kényszerítették az országot, amely hol lengyel, hol német orientációval kereste a megoldást. Magyarországnál sokkal hatalmasabb birodalomban is így gondolkoztak. Legyen szabad e részben a pfalzi válaszlónak 1576-i érvelését Szekfű előadásában idéznem: „Németország úgysem győzheti le a törököt oly megbízhatatlan szövetségesekkel, aminő Moszkva, a pápa és a spanyol király". (IV., 144. 1.) De hivatkozhatunk Szekfű saját szavaira is. A várvonal kiépítésénél írja (IV., 118. 1.): „Várak nélkül a török védvonal nem paralizálható. Ezt Ferdinánd világosan látja már a nagyváradi béke megkötésénél, amikor János királynak csak azon esetre igér segítséget a török ellenében, ha csakis erődített helyek védelméről lesz szó: szabad mezőn való védelemre maga sem elég erős, ehhez egész államszövetség segítsége volna szükséges." A IV. kötet III. fejezetében pedig maga Szekfű állítja össze a honvédelemre és költségeire vonatkozó adatokat, igen világosan mutatva ki. hogy a birodalmi segély nagyrészt behajthatatlan volt, hogy a Habsburg-tartományok segélyeiben sem volt sok köszönet, és hogy a Habsburgok sem tudták a modern feladatot „középkori elvekkel" megoldani (IV., 158. L), hogy a magyar jövedelmek egy részét még e rettenetes helyzetben is kivitték az országból, s az udvartartásra ugyanannyit költöttek, mint amennyi az egész védvonal költsége volt. (IV., 137. 1.) Mindezen tények ismeretében és ha Ferdinándnál oly megértően koncedáljuk, hogy Jánossal szövetségre lépve, csak az erődített helyek védelmét vállalhatta, talán mégis méltánytalan a magyar rendiséget olyan élesen elítélni, amiért a honvédelmet idegen királyra bízta. A védvonal kiépítése Szekfű szerint Ferdinánd egyik legnagyobb érdeme. Részletesen jellemzi, hogy a magánosok várainak átvételével is, hogyan építi ki „tudatosan, magánosoktól nem zavarva" (IV., 120. 1.) a végvárak vonalát, és megállapítja, hogy „a király ezen állandó törekvését a védelmi vonal kiépítésére, maguk a. rendek is elismerik, sőt belátva, hogy a várfenntartás költségeit egyesek nem, csak a király tudja, viselni, egyenesen felkérik őt, hogy a végvárakat gondjai alá vegye". (IV., 121. 1.) Ezen a réven természetesen új szemrehányás éri a rendeket. „A XVI. századhoz hasonlón ez a kor (a XVII. század) is irigylésreméltó lelki nyugalommal bízta rá az ország védelmi költségeinek fedezését a királyra, akinek hatalmát oly kevéssé kedvelte és oly szívesen megnyirbálta." (V., 214. 1.) Nem tudunk menekülni attól a benyomástól, hogy a szerző