Századok – 1929-1930

Történeti irodalom - Folyóiratszemle - Historische Zeitschrift 320

322 történeti irodalom. 322. hogy minden állama megtartja nevét, alkotmányát és kapcsolatait és különösen az osztrák főhercegség, amely egy része marad a német birodalomnak, ami azonban szemben áll a birodalmi közjoggal. Francia és osztrák diplomáciai küzdelem indult meg abból a célból, hogy a császári cím kölcsönös elismeréséből minél nagyobb előnyt szerezzenek. Napoleonnak sikerült ugyan ultimátumszerű fenyegetéssel az elismerés általa előírt terminusát betartani, de augusztus 7-én titkos deklarációban ő is elismerte az osztrák örökös császári címet is, amit el akart tulajdouképen kerülni. A kölcsönös elismerés formalitásai csakhamar nyomon követték egymást. Így Nyugatnak három császára volt; az osztrák örökös császár azonban még mindig hűbérese volt a német-római császárnak. Napoleon pedig biztosította egyben III. Frigyes Vilmost arról, hogy mennyivel többre becsüli Poroszország magatartását Ausztriáénál. Ami pedig az osztrák császári cím elismerését illeti, Oroszország — amely Napoleon ellen háborúra törekedott — megtagadta azt és szemrehányásokat tett, Anglia is tiltakozott eleinte; az elismerés csak az 1804 november 6-i titkos osztrák-orosz szövetség megkötése után jött létre. A másodrangú államok bizonyos konvencionális szólamokkal vették tudomásul a közlést és csupán IV. Gusztáv svéd király, mint birodalmi rend, kívánta a birodalmi gyűlésben felvetni a rangemeléssel kapcsolatosan a közjogi kérdést, azonban eredmény nélkül. Különben s mindenki elítélte az új császárságot, aki ellensége volt Napoleonnak, a forradalom fiának, a népszuverenitás elvének és híve a birodalmi jognak. így különösen Friedrich v. Gentz, korának legkiválóbb publicistája. A német történelem mély tragédiája, hogy a. régi birodalom utolsó feje a világdespota kényszere alatt, de saját házának és államának érdekétől is űzetve, császárságát a birodalmi jog sérelmére építette fel. Az osztrák örökös császárság megteremtése előjátékává lett a régi birodalom felbomlásának, amely 1805-ben a koalíciós háború következtében a délnémet államok francia protektorátus alá helyezkedésével, rangemelésével és egyéb közjogi intézkedésével folytatódott a birodalmi jog rovására. Napoleon mindenáron arra törekedett, hogy Nagy Károly igazi utódául tüntesse fel és fogadtassa el magát és minden előkészületet megtett a „nyugati császárság" felállítására. Ausztriát politikájával teljesen elszigetelte és céljául tűzte ki, nogy a birodalom fokozatos felbomlasztásával a német császárt koronája letételére kényszerítse. Ez tényleg sikerült is neki annyira, hogy a pozsonyi béke és következményei alapján II. Ferenc, az ő főtanácsadói: Stadion Fülöp, az új kancellár, Stadion Lothár és Hügel br. javaslatára — akik valamennyien a problémát nem a német, hanem az osztrák birodalom érdekei szerint ítélték meg — Dalbergnek, a birodalom főkancellárjának árulása útán, aki utódlási joggal koadjutorává tette Napoleon nagybátyját, Fesch kardinálist, július 5-én hozott döntése ezerint hajlandó lemondani a német császári címről olyképen, hogy ebből Ausztria számára minél nagyobb haszon származzék. Ezt kapta utasításul Metternich, az újonnan kinevezett párizsi követ ie. Napoleon felfogása szerint azonban a német császári hatalom már úgyis megszűnt, sőt július 12-ig már kidolgozta a francia protektorátus alatt álló rajnai szövetség alkotmányát is. Emellett a helyzet az, hogy a monarchiát még minden oldalról fenyegette a felvonult francia hadsereg, Magyarországon Andréoesy tábornok vezetése alatt Habsburg-ellenes propaganda folyik, Metternichet pedig szándékosan akadályozzák útjában, úgyhogy csak augusztus 2-án ér Párizsba — teljesen elkésve, Napoleon pedig már július 22-én kijelenti az osztrák megbízott, Vincent előtt, hogy II. Ferenc hibájából a német birodalmat nem létezőnek tekinti, a rangegyenlőeéget felajánlja ugyan, habár a francia királyok mindig megelőzték a magyar és cseh királyokat. Ennek a ténynek az elismerését augusztus 10-i határidővel követeli, ellenkező esetben háborúval