Századok – 1929-1930

Történeti irodalom - Häberle; Adolf: Die Zunftaltertümer des Museums der Stadt Ulm. Ism.: Varju Elemér 189

190 TÖRTÉNETI IRODALOM. 190 nagy szabadságlevelét kiadta, a céhek vették át a vezetőszerepet. Tagjaik többségben vannak a kétféle tanácsban. Ez az állapot valamivel tovább tart másfél századnál. A céhekre kedvezőtlen változás V. Károly alatt következik be, mert (1548-ban) a császár helyreállítja a patríciusok uralmát s az iparos polgárság befolyását a város vezetésére alaposan megnyirbálja. Harcos multjukhoz képest az ulmi céhek a középkor végéig kimondottan katonai szervezetek voltak. Tagjaik polgárőrség gyanánt szolgáltak; ha kellett, fegyverrel védték városukat. A XV. században kezd a gazdasági szempont erőteljesebben érvényesülni, de a teljes átalakulás kézművesi szövetkezetekké csak a XVI—XVIII. században megy végbe. Érdekes, hogy a céhek nem éppen a rokon mesterségek gyakorlóiból állanak. A város XV. századi krónikása, Fábri Félix dominikánus (Tractatus de civitate Ulmensi... et de civibus eius) szerint „non auteni est facta zunftarum distinctio secundum nnmerum artificiorum, quia nimis multae zunftae facta© fuissent, sed ad placituni instituentium sunt ordinatae, secundum exigentiam illius temporis". így kerültek együvé a kalmárok népes céhében a tulajdonképeni szatócsokkal a nyerg-esek, a gomb- és erszénygyártók, a festők sokféle fajtája, a fafaragók, pergamentkészítők, üvegesek, tűcsinálók és a — vendégfogadósok. A kereskedők céhébe voltak besorozva a, vas,-, acél-, só-, vaj-, gyapjií- és posztóárusok. De már a posztókészítők másüvé tartoztak. A kovácscéhbe minden olyan mesterség beletartozott, amelynek főszerszáma a kalapács; az ötvösök épp úgy, mint a kovácsok, vagy a páncélgyártók, az aranyverők, mint a kőmívesek és tetőfedők. Összesen tizenhat ilyen gyűjtőcéh volt a városban, amelyeknek mindenikén belül kisebb társulatok vagy testvérségek alakultak az egy mesterséget űző iparosokból. Ezek bizonyos önállósággal bírtak, sőt egy részük a XVI—XVII. század folyamán külön ládát nyitott, ami annyit jelent, hogy az anyacéhhel már legfeljebb névleges kapcsolatban állott. Ε sajátos tagolástól eltekintve, az ulmi céhek története az általános fejlődés irányában haladt. A céhek belső életét a középkorban a vallásos kötelmek szabályozzák, a XVI. század óta pedig a gazdasági érdekek. Ennek feltüntetésére Häberle bemutatja a lövésztársulat 1494-ik évi rendszabását és a lakatosok s rokonszakmák céhének 1549-iki szabályzatát. Az előbbi képviseli a régi típust s mintegy záróköve a középkori céhéletnek. A második már az xíjkeletű viszonyokat tükrözteti vissza s megfelel csekély változásokkal az igényeknek, egész a XIX. század derekáig, amikor a céhek szervezete a nagyipar hódító előnyomulásának többé ellenállni nem képes. Az ulmi múzeum negyven különféle céh vagy társulat (csoport) emlékeit őrzi. Közöttük a legrégibb tárgy az aranymívesek céhtáblája, amely épp úgy, mint a társulat címer-